elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. május 26., csütörtök

Játék és önismeret – Interjú Szervét Tibor színművésszel

Sűrű volt az évad Szervét Tibor számára, aki beszélgetésünkkor öt színház nyolc darabjában játszik. Épp túljutott Heltai Jenő Naftalinjának zenés-táncos bemutatóján, meg az Apacsok filmforgatásán, de még egy premier várja. Mint mondja, teljesítőképessége határán van, de azért kitűnően érzi magát. (Megjegyzés: A beszélgetés 2010 tavaszán készült).

Hogyan lehet ennyi szerepet bírni, időben-térben összeegyeztetni? 

Szervét Tibor: Csodálatos dolog, hogy ilyen sok izgalmas szerep megtalál. Ugyanakkor az elmúlt másfél év nem szólt másról, mint a munkámról és a munkaerőm szigorú beosztás szerinti újratermeléséről. Elenyésző az az önfeledten eltölthető idő, amit a családomra, önmagamra fordíthatok, ami csak úgy van. Pedig mindig vigyáztam, hogy ez ne legyen így, és mégis. Most, hogy a fiam már 16 éves, és nem igényel annyi közösen eltöltött időt, egy kicsit jobban kidugtam az orromat a munka zegzugos világában, és hirtelen ilyen sok megkeresés érkezett. És egyfelől, ugye ott van, hogy nehéz jó lelkiismerettel karban tartani ennyi szerepet. Másfelől nagyszerű érzés tudni, hogy alkalmasnak tartanak minderre a feladatra.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Van a mostani szerepek közt olyan, amelyik különösen közel áll a személyiségedhez?

Minden személyiség nagyon bonyolult prizma, és színészként meg lehet, meg is kell találni a saját személyiségünkben azt a felületet, amely ráforog egy szerepre. Ilyen értelemben az Emberbarátban játszott karakter áll hozzám a legközelebb. A darab egy, a mai fogyasztói társadalom szempontjából nézve nagyon béna emberről szól, egy nyelvész professzorról, aki megpróbál másokkal igazán beszélgetni, megérteni őket, és megértetni velük magát. Az elmúlt években nagyon sok mindent megszerettem az ő lényéből. A többi szerep egyáltalán nem hasonlít rám – de én éppen ezt az állandó utazgatást élvezem a színészetben, a különböző személyiségek terrénumai közt. Olyan ez, mint egy folyamatos önismereti kurzus.

Az Emberbarát Philipje a legrégibb szereped, tíz éve van repertoáron. Nem fásul meg ennyi idő alatt a figura?

A szerep képes önmagától megújulni, ha hagyom. A darab egy bejáratott, többé-kevésbé rögzült struktúrával rendelkezik, és ezen belül különböző történések vannak: hangsúlyt kapnak bizonyos pillanatok, amelyek addig nem, másképp nézünk össze egy partnerrel, őszintébben szólal meg egy kérdés, egy-egy színészi rutin váratlanul tartalommal telítődik. Ez nagyon nagy élmény, és ez tud életben tartani egy ilyen jól megírt színdarabot.

Egyszer azt mondtad, azért lettél színész, mert szeretsz nagy érzelmeket, katarzist közvetíteni – ez számos legendás szerepedben meg is valósult. A mostani zenés-táncos vígjátékokban hogyan lehet ezt a vágyat érvényre juttatni?


Sok olyan darabban játszom most is, amelyekben ott a katarzis lehetősége az Emberbaráton kívül ilyen a Beszélő fejek, a Libikóka – egy nagyon személyes történet, amely mindenkit megérint, aki találkozott már a szerelemmel és a szakítással –, vagy az Oidipusz gyermekei, ahol Kreón képében egy, a hatalomtól eltorzult személyiséget kell láttatni. De semmiképpen sem szeretném lebecsülni azokat a komédiákat, amelyeken a néző egyszerűen jól szórakozik. Az egyik kedvenc idézetem Pilinszkytől való, azt írja, a színészetnek kettős eleme van. Az egyik az áldozati elem, a színpadon a színész odaad magából valamit. A másik a játékelem. Mindkettőre szükség van, és bármelyik hiánya sérülést okoz. Hiszek abban, hogy mindig mindkét elemet – bár változó arányokkal – fel kell ajánlani a nézőnek, hogy érezze, mindez érte történik. Csapláros Muki bácsi szerepében, a Naftalinban kevesebb az áldozati elem, és több a játékelem. De hiszen, például Laurence Olivier is játszott egészen gügye vígjátékokban.

Hogyan hangolódsz rá ezekre a nagyon különböző szerepekre? Van egy napirended, hogy hány órától koncentrálsz az esti előadásra?


Ilyen szempontból nem egyformák a szerepek. Amelyik régebben megy, vagy nem olyan nehéz, annál elég, ha korábban bemegy az ember a színházban, és az ottani hangulat már a darab felé sodor. A nehezebb szerepek több odafigyelést igényelnek, ilyen például Graham alakja a Beszélő fejekben. Ő egy nagyon furcsa lelkialkatú, pszichésen sérült középkorú férfi, aki együtt él a mamájával, és ennek a furcsa szimbiózisnak a drámai történetét meséli el. De emlékszem, a IV. Henrik például olyan nagy igényű szerep volt, hogy az egész napomat elkérte.

Most ért véget az Apacsok forgatása, amelynek színpadi változatát és a készülő filmet is Török Ferenc rendezi. Az 1960-as évekbeli történetben tartótisztet alakítasz. Hogyan viszonyulsz az ilyen negatív szerepekhez?

Szeretek negatív karaktereket játszani. Ahogy mindenki, én is igyekszem a magam rendszere szerint jó ember lenni. Ennek következtében a saját démonikus erőim „éheznek”. A színész nagy lehetősége, hogy egészségesen kiélheti a saját gonoszságát a jól megírt, motivált, nem öncélú negatív szerepekben. Ruszt Józseftől tanultam, hogy mindig meg kell vizsgálni a saját személyiségünket és a karakterét, és megtalálni, hol fedik egymást. Tudnál-e ennyire gyűlölni, tudnál-e ennyire szeretni? Hol kell a saját fesztávolságodat megemelni, hozzátenni vagy elvenni belőle? Az Emberbarátban sokat kínlódtam egy jelenettel, még kiabáltam is a próbán Valló Péter rendezővel, hogy ilyen nincs, mit kell húsz percig nyavalyogni egy ilyen szakítás miatt, amikor mindkét fél tudja, mi a pálya. Péter hallatlan türelemmel gardírozott, míg rá nem jöttem, hogy itt tényleg minden mondatnak megvan a létjogosultsága. Persze a premierre nem feltétlenül van kész az ember minden mondat értelmezésével. Az Apacsok forgatásánál egyébként nagyon nagy élmény volt, hogy előtte már, ugyanezzel a rendezővel harmincvalahányszor eljátszottuk a darabot. Mindenki sokkal magabiztosabb, gazdagabb alakítást tudott nyújtani a kamerák előtt.

A jogi végzettségedet tudod használni a színpadon vagy a hétköznapokban?

Sehol sem használom, egyszerűen lehajtja magáról az agyam az efféle kérdéseket. Irracionálisnak tartom, hogy az emberiség fáradságos munkával felépített egy olyan civilizációt, amelyben ennyi papírral kell foglalkozni. Egy-egy főpróba időszakban toronymagasan állnak otthon a számlák, befizetnivalók, büntetések, elintézendő ügyek. Nem visz rá a lélek, hogy foglalkozzam velük, egy másodpercet is sajnálok erre.

Hamarosan véget ér az évad. Milyen lesz a nyár? Lovaglás, aikido?

Még előttem van egy premier júniusban, a Romantikus komédia, Bálint András rendezésében a Tháliában. Addig igyekszem egy kicsit fizikailag és lelkileg összerántani magamat. Utána a nyár már tényleg a pihenésé. Elmegyünk a Balatonra, biciklizünk, úszunk, elhívjuk a barátainkat, vásárolunk a kisboltban. Lovagolni az utóbbi időben nem jut időm, viszont rendszeresen futok. Az aikidót hosszú kihagyás után most kezdtem újra. Ebben a tradicionális japán harcművészetben nem a győzelem, hanem a folyamatos gyakorlás a fontos. Rengeteg technika létezik, amelyek állandóan tovább csiszolhatók. Gyönyörű mozgás, nagyon szeretem, tíz éve járok ugyanahhoz a mesterhez. Állítólag komoly harcértéke is van – de én még azért, ha megtámadnának, elszaladnék.

Jól tudom, hogy nagyon egészségtudatosan élsz?

Egyesek szerint túlságosan. A színházban ámulva nézik, hogy tudom meginni azt a zöld izét, amit beviszek magammal. Spenótkoktél, a tavaszi kedvencem, magam készítem. Spenót, banán, alma, kis gyömbér, 2 deci narancslé, méz. Volt egy korszak az életemben, amikor úgy gondoltam, bármit megtehetek, de ma már igyekszem felelősebben bánni a szervezetemmel. Ha van egy kis időm, próbálok olyasmit elkészíteni, amiről úgy gondolom, jó. Persze, ha sokat dolgozom, marad a büfé.

Tervek jövőre?

A teljesítőképességem határán vagyok, és ezt egyfelől örömmel mondom, másfelől azonban nagyon hiányzik, hogy több időm legyen olvasni, gondolkodni. Egyezkedtem Bálint András színigazgatómmal, hogy jövőre csak egy bemutatóm legyen. Az a problémám, hogy nincs egy szabad órám, amikor eszembe juthatna valami. Régi álmom az is, hogy egyszer úgy megrendezzek egy Csehov darabot, hogy az szórakoztató legyen, de közben ne veszítsen semmit a megrendítő erejéből. A nézőkben nagyon mélyen él a képzet, hogy ha nem vígjátékot látnak, akkor „szenvedni” kell. Én ezzel mélységesen nem értek egyet, csak meg kell találni, hogy a nagy szerzők darabjaihoz hogyan lehet másképpen hozzányúlni. Ezt tervezem a következő évadra: hogy gondolkodom.


Orosz Ildikó


Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban jelentek meg (2010. tavasz)
Fotó: Nánási Pál
Styling: Holdampf Linda
Művészeti vezetés: Novák András / Aevum

2016. május 6., péntek

Kezdetleges kultúra – Beszélgetés Jane Goodall etológussal

Egyszerű gépírónőből vált a világ legelismertebb főemlős-kutatójává. Új fejezetet nyitott a viselkedéstudományban, amikor a csimpánzoknak egyénített nevet adott, és gondolatokat, érzelmeket tulajdonított nekik. Az elmúlt harminc évben, szakmai és emberi hitelét felhasználva, a környezetvédelem és a fenntarthatóság ügyének szentelte életét. 80+ évesen is folyamatosan utazik, lobbizik és előadásokat tart, abban a hitben, hogy az emberiség képes megoldani a saját maga által előidézett problémákat. 2008-ban beszélgettem vele Budapesten.
Az ötvenes évek végén egy szál bőrönddel érkezett Tanganyikába. Milyen érzések kavarogtak önben?
Jane Goodall: Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer eljutok Afrikába. Amikor végül sikerült összegyűjtenem az útiköltséget, és hajóra szálltam, leginkább a valószerűtlenség érzése kerített hatalmába. Lassan szoktam hozzá a gondolathoz, hogy ez tényleg megtörténik velem. Később találkoztam Louis Leakyvel. Kezdetben a Serengeti-ásatásokra kísértem el őt és feleségét. Ez a hely ma már világhírű az ott talált emberi maradványokról, de amikor odaérkeztem, még nem volt ott semmi. Később, a Tanganyika-tó melletti Gombéi Nemzeti Parkban imádtam a vadont, de nagy nyomás nehezedett rám: nem akartam cserbenhagyni Leakyt, féltem, hogy kifutunk az időből, mert a pénz csak hat hónapra volt elegendő.
De hol van Budapesten ilyen dzsungel? (Megfejtés a cikk végén.) (Fotók: Természetfilm.hu)
De megtörtént az áttörés. Egyik legfontosabb, tudományos szenzációnak számító felfedezése az volt, hogy a csimpánzok szerszámokat használnak, és átalakítják a tárgyakat, vagyis szerszámokat készítenek. Ezt addig kizárólag az emberre jellemző képességnek tekintették. Könyveiben érzékletesen festi le azt a pillanatot, amikor először látta meg, hogy egy csimpánz egy fűszál segítségével egy termeszvár mélyéről kiszedegeti a hangyákat. Tudatában volt akkor e felfedezés horderejének?
Valószínűleg nem tudatosult volna bennem ennek a megfigyelésnek a jelentősége, de éppen két héttel azelőtt történt, hogy meglátogatott George Scheller, a kiváló gorillakutató, és azt mondta: "Jane, ha meglátod, hogy szerszámot használnak, akkor van értelme folytatni a kutatást." Én addig nem jártam egyetemre, mit sem tudtam ezekről a dolgokról. Úgyhogy amikor először láttam Szürkeszakállú Dávidot, amint szerszámot készít és használ, akkor nehezen hittem el, hogy ez tényleg az. Még többször meg kellett róla győződnöm a saját szememmel, mire értesítettem a mentoromat.
Később, Afrika más részein az eszközhasználat más fajtáit is megfigyelték, amelyek egy-egy közösségben tovább hagyományozódtak. Mi ennek a jelentősége?
Az eszközhasználat úgy működik, hogy valamelyik egyed véletlenül felfedezi a tárgy bizonyos használatának előnyeit, és ez a tudás a közösségben elterjed. A fiatalok elképesztő érdeklődéssel és figyelemmel, az anyjuktól tanulják meg utánzás révén ezt a tudást, ami aztán generációkon át öröklődik. Így az emberszabásúak esetében lényegében egy kezdetleges kultúráról beszélhetünk.
Fontos felfedezés volt az is, hogy a csimpánzoknak is vannak érzelmeik. Mi erre a bizonyíték?
Valószínűleg sosem tudjuk bebizonyítani az érzelmek létezését. Nem bizonyítható, hogy ha ön azt mondja, boldog, akkor ugyanúgy érez, ahogyan én, amikor ugyanezt állítom. Ma már senki sem vitatja, hogy a csimpánzoknak vannak érzelmeik. De amikor először megjelentem Cambridge-ben - Louis Leaky biztatására, aki ragaszkodott hozzá, hogy szerezzem meg a doktori fokozatot -, alaposan letoltak. "Hogy jövök ahhoz, hogy nevet adok a csimpánzoknak, ahelyett, hogy számokkal jelölném őket?" "Milyen alapon állítom, hogy van személyiségük, képesek a gondolkodásra és az érzelmekre?" De a szemem előtt ott lebegett gyerekkori kutyám, Rusty képe, és pontosan tudtam, hogy ezek a professzorok, készítsenek is bármilyen remek statisztikákat, ezúttal tévednek.
Forgatás miatt ülünk ilyen messze egymástól. Az interjú elhangzik
a Természetfilm.hu A remény hajtásai című dokumentumfilmjében.
Úgy szerzett doktori fokozatot, hogy diplomája sem volt, csak gépírói képesítése. Mit érzett, amikor a tudományos világ megpróbálta hitelteleníteni?
A neves etológus, Robert Hinde lett a konzulensem. Nagyon kimért, precíz ember volt. Aztán, amikor már annyit hallott a csimpánzokról, eljött Gombéba, és azt mondta, hogy egy hét alatt többet tanult, mint egész életében. Ő segített, hogy úgy írjam le a megfigyeléseimet, hogy hű maradjak a meggyőződésemhez, de ne szolgáltassam ki magam, és a többi kutató ne tudjon darabokra tépni. Sosem felejtem el például, hogy a magam naiv módján leírtam, hogy "Fifi féltékeny volt, amikor egy másik kölyök odament, és meg akarta érinteni újszülött testvérét". Robert Hinde azt mondta, ilyet nem lehet mondani, mert nem bizonyítható, hogy féltékeny volt. Írja azt, hogy "Fifi úgy viselkedett, hogy ha egy gyermekről lenne szó, akkor azt mondhatnánk, hogy féltékeny volt". Hát nem zseniális?
1967-ben megszületett a fia. A vadonbeli szervezési nehézségeken túl hogyan változtatta meg a munkáját az anyaság?
Addig semmitől sem féltem, egyáltalán nem zavart, ha a puszta közepén szembetalálkoztam egy hatalmas elefánttal. A gyermekem megszületése után azonban sokkal óvatosabb lettem. De anyaként nagyon sokat tanultam a csimpánzoktól is. Tőlük tanultam meg, milyen fontosak a korai tapasztalatok, ezért az első három évben napi néhány óránál tovább soha nem mentem el a gyermekem mellől, és éjszakára sem hagytam magára. Anyaként sokkal jobban megértettem a csimpánzanyákat, például azt a szinte irracionális dühöt, amit akkor éreztek, ha valaki megijesztette vagy akár csak felébresztette a kicsinyüket.

Gombéban a mai napig folytatódnak a kutatások, de amióta ön nem dolgozik ott, ezekről keveset hallani. Milyen fontosabb eredmények születtek az utóbbi években?
A tudományos technológia fejlődése új kutatási távlatokat nyitott meg. Korábban például soha nem tudhattuk biztosan, melyik kölyöknek melyik hím az apja. Ma egy kis elhullajtott minta segítségével meghatározható a DNS-profil, és ez pontosan megállapítható. Vizsgálni lehet az örökletes hasonlóságokat, a kötődést és egy sor egyéb kérdést. A műholdas technika és a GPS segítségével követhető, hogy az állatok pontosan mikor milyen területeket járnak be, és a vándorlásuk milyen környezeti tényezőkkel áll kapcsolatban. Aztán rengeteg kutatás folyik reprodukciós témákban, köszönhetően annak, hogy csaknem ötven éve követjük az állatokat. Távoli egyetemek kutatói évtizedekre visszamenő feljegyzéseket, adatbázisokat tanulmányozhatnak. Vizsgálhatják például, hogy egy nőstény rangja hogyan befolyásolja hosszú távon utódai számát. Ezek az izgalmas kérdések az emberi faj evolúciója szempontjából is relevánsak.
Kutatásainak fontos szempontja volt, hogy a csimpánzok szociális viselkedését a lehető legkevesebb emberi beavatkozás mellett, természetes környezetében vizsgálják. Ugyanakkor egy időben például banánetetőt állítottak fel, és hagyták, hogy néhány kíváncsi kölyök megérintse a kutatókat.
Megváltozott az ezzel kapcsolatos politika. Ma már egyáltalán nem etetik Gombéban a csimpánzokat. A kutatóknak bizonyos távolságból szabad csak megfigyelniük az állatokat, és igyekeznek kerülni az érintést. Részben azért is, mert ma már tudjuk, hogy az emberszabásúak mennyire fogékonyak az emberi betegségekre, amelyek sokszor végzetesek lehetnek számukra. Nagyon kell vigyáznunk, mivel a nemzeti park körül gyakorlatilag eltűnt az erdő, Gombe ma már csak egy kis sziget, és az emberi közösség közelebb húzódása még több betegséggel fenyeget.
Milyen egyéb veszélyek fenyegetik az emberszabásúakat?
A konkrét problémák mindenütt mások, de általánosságban az emberi népesség megnövekedése és ezzel párhuzamosan az élőhelyek pusztulása a legnagyobb gond. Az ipari méretű erdőirtás nemcsak az élőhelyek csökkenését eredményezi, de hozzájárul a "bozóthús-kereskedelem" virágzásához is. A helyiek korábban is vadászták a vadon élő állatokat a húsuk miatt, a nyolcvanas évek közepétől azonban megjelentek a nagy faipari cégek, amelyek a korábban érintetlen erdők belsejébe is utat vágtak. Így ezek a területek kiszolgáltatottá váltak a vadállatok élelmezési célú, kereskedelmi méretű vadászatának, beleértve a majmokat és az emberszabásúakat is. A vadászok elmennek az út végéig, és mindent lelőnek, ami mozog. Régebben nem lőtték le az anyákat és a kicsinyeket, de ma már ez is megváltozott.
Afrikában a Jane Goodall Intézet fenntartható fejlődést célzó munkája legalább annyira koncentrál az emberekre, mint az állatokra. Mennyiben mások a programjaikmint a többi afrikai segélyprogram?
Itt van például a TACARE (Lake Tanganyika Catchment Reforestation and Education), amelyet kezdettől holisztikus programként képzeltünk el, belátva, hogy az oktatás, a higiénia, a vízellátás és az összes többi, megoldásra váró probléma csak együtt fejleszthető. A program része a hatékony földművelési technikák meghonosítása, az erősen leromlott, elsivatagosodott talaj helyreállítása, mikrohitelek a nők számára, akik így el tudják indítani saját fenntartható vállalkozásukat, az egészségügyi nevelés. Ösztöndíjakat adunk a lányoknak, tudván, hogy a nők iskolázottságának növelésével csökken a családok mérete. A programban kizárólag tanzániaiak vesznek részt, és nem kívülről jövő, sajnálkozó fehérek mondják meg, hogy mit kellene csinálni. Éppen azért sikeres, mert a helyiek magukénak érzik az egész kezdeményezést. Ahogy a mondás tartja, ha az ember éhes, ne halat adjunk neki, hanem hálót.
Az elmúlt húsz évben a környezetvédelemnek szentelte az életét. Gyakran hangoztatja a személyes felelősség fontosságát. De képes-e személyiségével, kapcsolataival, szakmai hitelével nyomást gyakorolni a döntéshozókra, politikusokra, vállalatvezetőkre is?
Sokan kérdőre vonnak, miért dolgozunk együtt nagy faipari cégekkel, tárgyalunk olajvállalatok vezetőivel. Erre azt tudom mondani, hogy akik ennek az értelmét megkérdőjelezik, azok is vezetnek autót és használják az elektromosságot. A szerves tüzelőanyag használatának nem lesz egyik napról a másikra vége. Az a feladatom, hogy megértessem a nyitottabb cégvezetőkkel és tulajdonosokkal, hogy bizonyos gyakorlatok miért rosszak, és miért fontos, hogy ezen változtassanak. A közvéleményt pedig arról próbáljuk meggyőzni, hogy az etikus cégektől vásároljanak, még akkor is, ha ez egy kicsit többe kerül.
A kutatásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elmosódjék az éles határvonal az ember és az állatvilág között. Ön szerint mi az, ami végső soron emberré tesz bennünket?
Kizárólag az ember képes az árnyalt és összetett nyelvre: tudunk beszélni jelen nem lévő dolgokról, múltbeli eseményekről, el tudjuk tervezni a távoli jövőt, képesek vagyunk a párbeszédre, és egy asztalnál ülve, a tudásunkat összeadva, képesek vagyunk a véleményünk megváltoztatására. Ezért különösen szomorú, hogy a legintelligensebb lény, amely valaha a földön élt, a saját otthonát pusztítja el. Úgy érzem, valahogy megszakadt az összeköttetés a fej és a szív között. Régen az emberek összegyűltek egy-egy fontosabb döntés előtt, és megvitatták, hogy annak hetedíziglen milyen következménye lesz a következő generációkra. Ma sokaknak csak az számít, hogy a döntésüknek milyen következménye lesz aznap.
Orosz Ildikó
Középen Dr. Sós Endre, a Fővárosi Állat- és Növénykert főállatorvosa,
aki többször járt tanulmányúton Gombéban.

Életrajz

Jane Goodall 1934-ben született Londonban. Az ötvenes évek végén egy barátnőjét látogatta meg Afrikában, és egy életre ott ragadt. Mentora, Louis Leaky antropológus és paleontológus titkárnőnek vette fel, de látván a lány érdeklődését és tehetségét, az ősemberekkel kapcsolatos kutatásainak támogatására elküldte a tanzánai (akkor Tanganyika) Gombe-völgybe, hogy megfigyelje a ma élő emberek legközelebbi rokonait. Goodall hamarosan korszakalkotó megfigyeléseket tett a csimpánzok életével, szociális viselkedésével kapcsolatban. A témára ráharapott a National Geographic, nem véletlen, hogy Goodallt a tudományos világ kezdetben csak "NatGeo-címlaplányként" kezelte. Első férje a lap fotográfusa, második férje Derek Bryceson, a tanzániai parlament egyetlen fehér képviselője, az ország nemzeti parkjainak igazgatója, aki fontos lelki és diplomáciai támasza volt abban a válságos időben, amikor 1975-ben zaire-i fegyveresek elraboltak négy külföldi diákot a gombéi táborból.
1977-ben alapította a Jane Goodall Intézetet, mely vezető szerepet tölt be a csimpánzok és élőhelyük védelmében. Környezeti nevelési hálózata, a Rügyek és Gyökerek (Roots and Shoots), a világ 97 országában van jelen, három éve Magyarországon is. Számos rangos tudományos elismerést kapott, 2002-ben Kofi Annan az ENSZ békenagykövete címet adományozta neki. Könyvei és a róla készült dokumentumfilmek világszerte népszerűvé tették.
Orosz Ildikó
Fotók: Természetfilm.hu. A fényképek a Fővárosi Állat- és Növénykert Pálmaházában készültek.
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2008/7).

A történelem margóján – Kováts Judit: Megtagadva; Jefroszinyija Kersznovszkaja: Mennyit ér egy ember?


A háborúval és a kommunizmus legsötétebb éveivel foglalkozó memoárirodalom lassan kifutja magát - egyre kevesebben élnek, akiknek saját emlékeik vannak. Aki eddig nem írta le, az már 80-90 évesen aligha fog tollat ragadni - igaz, mesélni még tudhat, illetve még mindig előkerülhetnek régebbi - kiadatlan vagy csak most lefordított - visszaemlékezések.

Ezért mostanában nem annyira hagyományos memoárok, mint inkább az elbeszélt történelmen alapuló egyéb műfajok jelennek meg: a kíváncsi kutató, író kikérdezi az időseket, és megírja a történetüket. Kováts regénye is az oral historyra épül, az orosz szerző emlékiratai pedig a 60-as években készültek el.
Magánfreskó
Az eredetileg levéltáros Kováts édesanyja generációjának nő tagjaival készített mélyinterjúkat. A fiktív elbeszélő, Somlyói Anna, idős korában tekint vissza a világháborúban kettétört életére. A történet 1942-ben indul, amikor Anna a polgári iskola utolsó előtti évfolyamára jár egy tiszántúli városban, beazonosíthatóan Nyíregyházán. Napjait kitöltik a hazafias nevelés hangzatos jelszavai, az ingázás a falujából, a tanárokról szóló pletykák és a szerelem. A front közeledtével aztán a fiatal lányból néhány hét leforgása alatt öregasszony lesz. Jaj a legyőzötteknek - és háromszoros jaj, ha nők.
A stációk minimum Polcz Alaine óta ismertek: éhezés, bujkálás a föld mélyén, kemencében és dunnák alatt, brutális erőszak, roppanó csigolyák és minden, ami utána marad. Ráadásul a front ide-oda vándorol, tologatják egymást a zabráló, egyre inkább elvaduló csapatok, mindegyik felszabadítóként érkezik. Az ördög a részletekben lakik: ahogy a falusiak megszállják a visszavonuló hadsereg után otthagyott raktárt, és ádáz közelharc folyik egy varrógépért. Ahogy az anyja zsémbel, mert kevesli a zsidó vagyon szétosztásakor az Anna által elhozott tizenkét kispárnahuzatot. Ahogy a malenykij robotra elhajtott, tetves, felmart kezű lány megérzi, hogy végigcsorog a lábán a menzesze - és nem tudjuk, hogy sajnáljuk, vagy örüljünk neki. Ahogy az asszonyok a háború végén győzködik, hogy menjen hozzá a nála húsz évvel idősebb családi baráthoz, mert "mindenki tudja, kit pocsékoltak meg".
"A világtörténelem falára festett magánfreskó" - így jellemezte az 1991-ben megjelent Asszony a frontont Polcz Alaine. A Megtagadva itt és most nem szól akkorát. A részletgazdag díszletek, az elejtett tájnyelvi szavak sajátos hangulatot kölcsönöznek a szövegnek, amelynek minden sora mögött valós személyek és megtörtént események állnak. Ez teszi érdekessé, de ez hiányosságainak forrása is. A narráció érezhetően több elbeszélést ötvöz, Anna egyfajta médium, több nő olykor egymással átfedésben lévő tapasztalatainak lenyomata. Ahhoz azonban, hogy az önmagukban erős részletek egységbe rendeződjenek, és a történetileg hiteles mű esztétikai értelemben is "hihető" legyen, több szépírói beavatkozásra, árnyaltabb karakterrajzokra lett volna szükség. Ennek ellenére nagyon fontos könyv ez, amely közvetlen, átélhető formában beszél elhallgatott bűnökről és traumákról, és segíthet megérteni anyáink, nagyanyáink csendjeit.

Jevgenyij Khaldei (1917-1997) szovjet hadifényképész megrázó felvétele Budapesten, 1945 március-áprilisában
Mérsékelt ítélet
Míg a Megtagadva szándékosan kevés reflexióval él, inkább csak láttatja az eseményeket, addig Kersznovszkaja (1907-1994) memoárja nem nélkülözi az elgondolkodtató kérdésfeltevéseket, kommentárokat. A Mennyit ér egy ember? amellett, hogy a maga nemében egyedülálló kordokumentum, művészileg is figyelemre méltó teljesítmény. Szerzője 1941-től tizenkét évet töltött a Gulag fogolytáboraiban és börtöneiben, majd ötöt száműzetésben. 1964-ben idős édesanyja biztatására kezdte el iskolás füzetekbe írni és rajzokkal illusztrálni emlékeit.

A 70-es évekig több változatot is készített, ezek közül a legteljesebb tizenkét vaskos füzetből - több mint kétezer kézzel írott oldalból és hétszáz képből - áll. A kéziratokat elővigyázatosságból különböző személyeknél helyezte el, hiszen ekkor még javában működtek a javító-nevelő munkatáborok, és a róluk való beszéd újabb elzárással fenyegetett - a 80-as években a szöveg gépelt formában, szamizdatként terjedt. A 90-es évektől hosszabb-rövidebb részletek, főként képek jelentek meg belőle, a teljes művet azonban oroszul is csak 2006-ban adták ki.
Memoárhoz képest szokatlanul hosszú terjedelme ellenére a könyv mindvégig érdekfeszítő. Egyfelől azért, mert Kersznovszkaja döbbenetes dolgokon ment keresztül, másfelől mert tántoríthatatlan erkölcsű, klasszikus műveltségű és ráadásul kiváló memóriájú elbeszélőnek bizonyul, aki személyes sorsára és a tágabb társadalmi kontextusra is nagyobb rálátással rendelkezik.
1940 nyara, a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében a Szovjetunió megszállja Besszarábiát. Kersznovszkaja családját kuláktalanítják. Anyját átmenekíti Romániába, ő maga pedig - abban a hitben, hogy kemény munkával hasznossá teheti magát - megpróbál beilleszkedni az új rezsimbe. Ám az nem kér belőle, és egy évre rá sok ezer honfitársával együtt internálják. A következő időszak fő vonalai részint ismerősek a Gulag-irodalomból: embertelen munkakörülmények a narimi tajga fakitermelésén, teljesíthetetlen normák és ennek következtében fokozatosan csökkentett kenyéradagok, nyáron vérszívók hada, télen mínusz 40 fok. A történet váratlan fordulatot Kersznovszkaja szökésével vesz, melynek során átkel az Ob folyón, és egyedül tesz meg közel 1500 kilométert. Hónapokig tartó bolyongása dicstelen véget ér, egy gyerek komszomolka adja föl a hatóságoknak. Halálos ítéletét tíz év börtönre mérséklik, amit különböző lágerekben fizikai munkásként, ápolóként és bányászként tölt le.
"Az én egyetemeim"
A jó memoárt az emlékező személyisége tartja össze, Kersznovszkaja pedig kivételes egyéniség. Sokat változik, kérgesedik az évek során, de soha nem mállik le róla a civilizáció. Nem panaszkodik, a maga kárára is kiáll a kiszolgáltatottak mellett, ragaszkodik az emberi közösségvállalásba, humánumba vetett hitéhez. Gorkijjal szólva "az én egyetemeimnek" nevezi megpróbáltatásait. Írása nem csupán saját életének története, tudatosan törekszik arra, hogy az egyéni sorsoknak, a történelem margóján sem szereplő nők és gyerekek szenvedésének minél szélesebb spektrumát dokumentálja.

Szuggesztív rajzai a legélesebb pillanatokat rögzítik: anyjával békésen szamovároznak egy dolgos nap végén; meztelen nők vonulnak röhögő katonák előtt; szifiliszes férfiak letolt gatyával követelik a kórház által elsikkasztott gyógyszerüket; Kersznovszkaja nővér csont és bőr hullákkal a hóna alatt; köztörvényes bűnözők vegzálják a politikai elítélt egyetemi professzort; rabnők légyottja a fegyőrökkel a latrinán, egy falat kenyér reményében; egy asszony próbálja megfojtani nem kívánt csecsemőjét. Mindez ceruzával, tollal, finom pasztelltechnikával. Bizarr kontraszt.
Jefroszinyija Kersznovszkaja ilyen füzetlapokra írta és rajzolta visszaemlékezéseit
A magyar kiadás az eddigi külföldi megjelenések közül a legteljesebb, a szkennelt füzetlapok alapján készült. Példás kiadói és fordítói munka, magyarázó jegyzetekkel, a rajzokon látható szövegrészletek beazonosíthatóságával, Balkó Ágnes gördülékeny, pontos tolmácsolásában, beleértve a Gulag-szlenget és a bányászati szakkifejezéseket.
Magvető, 2012, 255 oldal, 2990 Ft; Mérték Kiadó, 2012, 670 oldal, 5999 Ft
Orosz Ildikó
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2012/47).

Szőkék legelébb, aztán feketék. Az emberi haj kereskedelme és felhasználása

A haj kereskedelme és feldolgozása hatalmas üzlet. Nálunk is egyre népszerűbb a hajhosszabbítás, viszont kihalófélben lévő mesterség a parókakészítés. A póthaj nem ritkán indiai zarándokok fejéről érkezik hozzánk. De az is előfordulhat, hogy a fodrászunk a megkérdezésünk nélkül, jó áron értékesíti levágott hajunkat. Szétszálaztuk az emberi haj tekervényes útját.
"Valóra vált óhaj a szép hosszú póthaj" - olvassuk egy hajkereskedés békebeli hangulatú hirdetését. Míg a kipótolt, dús sörény korábban csak a celebek kiváltsága volt, ma joggal gyanakodhatunk akár a 4-es–6-os villamoson is.

Az elmúlt években világszerte robbanásszerűen megnőtt a hajhosszabbítás és -dúsítás iránti kereslet és a hozzá kapcsolódó kereskedelem. A fellendülést a válság sem vetette vissza. Nagy-Britanniában, amely az Egyesült Államok és Kína után a világ harmadik legnagyobb hajimportőre, olyan növekedésre számítanak a közeljövőben, mint harminc évvel korábban a hajfestésben. Itthon is egyre többen vágnak bele a bizniszbe.
Jórészt import haj kerül a fejekre a magyar szalonokban. (Fotó: Orosz Ildikó)
Egészséges kislányhaj
A vendéghaj jóformán egyidős az emberiséggel, és mindig a tehetősek kiváltsága volt. Régen kenderből, lószőrből készítették, de kitüntetett szerep a valódi hajnak jutott. Állítólag már az ókori Rómában is a szőke germán póthaj volt a legkeresettebb, amelyhez előszeretettel vágták le az északról származó rabszolgák haját. Ma a piacon a legértékesebb az ún. "európai" haj, amely magába foglalja az orosz, román és hazai árut is. Olcsóbb és gyakoribb az indiai, Fülöp-szigeteki, spanyol vagy brazil.

A natúr, festetlen európai haj puhább, vékonyabb szálú, rugalmasabb, és jobban illeszkedik. Csakhogy ritka, hiszen az európai nők, beleértve a magyarokat, nem szívesen válnak meg tőle. Bár az interneten látszólag sokan kínálják a maguk vagy családtagjaik haját ("55 cm, természetes barna, még a fejemen van, átvétel Budapesten" "Húgom eladná derékig érő barna haját. Hívd Bélát!" "Egészséges, 6 éves kislányhaj eladó, 2 embernek is elég! Dús, vastag szálú, nem gubancolódik! Festetlen!"), ám ez messze nem fedezi a keresletet. Ráadásul sokan festett, roncsolt hajat próbálnak értékesíteni, amire a profik nemigen tartanak igényt.
Jó minőségű, festetlen, legalább 40 cm hosszú copfunkért ma hossz és állapot függvényében 5 és 30 ezer forint közti összeget kaphatunk. Ha a felvásárló nemcsak kereskedő, hanem fodrász, akkor emellé általában egy ingyenfrizura elkészítése is jár. Mivel az európai portéka igen értékes, könnyen előfordulhat, hogy bár nem akarjuk, mégis más fején köt ki a hajunk. Ha a fodrász egy csomóban vágja le, és nem dobja a földre, akkor bizonyos, hogy kereskedelmi forgalomba kerül, amit tekinthetünk akár lopásnak is.

Zarándokhaj indiai templomokból
Nagy mennyiségben, olcsóbban van a piacon az ázsiai haj, kivált az indiai, melynek egy részét hindu templomokból szállítják, ahol naponta több ezer zarándok válik meg rituális okból a hajától. Az exportban élenjáró dél-indiai Adhra Pradesh állam számára ez közel 250 millió dollárt jelent. Az International Business Times szerint 2013-ban mintegy 3000 tonna haj hajózott ki innen, több mint 80 ezer dollár/tonna áron.

A Tirumala Venkateswara templom a világ legforgalmasabb zarándokhelye, ahol naponta 65 ezren fordulnak meg, és több száz borbély tüsténkedik. A feldolgozás és fertőtlenítés már a helyszínen megkezdődik. A jó minőségű, szálirányos (remy) hajat összefogva vágják és szállítják, mert ha a szálak közül akár csak egy is megfordul, a póthaj tépőzárszerűen összegubancolódik. A begyűjtött hajat e-aukciókon értékesítik. A prémium áru Európába, Amerikába és a Közel-Keletre, a gyengébb minőség Kínába kerül.

Az indiai Tirumalában naponta sok ezer zarándok szabadul meg a hajától
A templomi hajkereskedelem bizarr, de legalább legális. Az igényes szalonok ma már hangsúlyt fektetnek a feketepiac visszaszorítására és az etikus beszerzésre. Tíz évvel ezelőtt nagy port kavart, amikor Victoria Beckham kijelentette, hogy talán egy orosz börtön cellasorának haját viseli a fején. Bár fodrásza sietett leszögezni, hogy a haja orosz, de nem elítéltektől származik, meglepetésre az orosz börtönhatóságok hivatalosan is beismerték, hogy foglyokat hajvágásra köteleztek, és az árut Nyugaton értékesítették.

A hírek elmeosztályokon történt visszaélésekről, nők elleni támadásokról és szegény gyerekektől kicsalt hajról is beszámolnak. Bár ez nem általános, biztos, hogy a beszállítói lánc végén többségben vannak a rászorulók és a szegények. A haj nemcsak kétes eredetű, de hamisított is lehet, gyakran próbálják európai hajként, magasabb áron eladni a hántolt indiait, amelynek felső, durvább rétegét kémiai úton eltávolítják.
Ereszd el a hajamat
"Hetente kb. 2 kiló hajat értékesítünk és fél kilót teszünk fel a vendégeinknek. Mindennap van hosszabbításunk, és az igény folyamatosan nő" - mondja Rasztovits Marietta, a Budapesten, az Örs vezér terénél az egyik tízemeletes földszintjén található hajkereskedés és szalon tulajdonosa. Hazai viszonylatban régóta, tíz éve foglalkozik hajakkal. Szerencsésnek tartja magát, mert egy belvárosi parókakészítőnél tanulta a szakma alapjait, így megbízható tudásra és kapcsolatokra tett szert. Tűvel és cérnával kezdte, ma több alkalmazottja van.

A hosszabbítás ára a mennyiségtől és a hossztól függ. Egy fejre általában 10 deka haj kerül, ami 35 ezer forint, ehhez jön a munkadíj és a festés. Ottjártunkkor a fodrász éppen Nikin munkálkodik. Először leszedi a hét hónappal ezelőtt, másutt felvarrt, sprőd hajat, majd újat tesz fel hőillesztéssel.

"Hét éve lettem szőke, mostanra nagyon elroncsolódott a hajam" - magyarázza Niki, miért kéri a 70 centis, 120 grammos szőke póthajat, melynek ára 72 ezer forint, felrakása 15 ezer. A frizura mosható, szárítható, de nem tart örökké, két-három havonta le kell szedni és újra felrakni. A póthaj többször felrakható, használtan is lehet kapni, de a gondos ápolás ellenére sem bírja másfél-két évnél tovább. Előfordul, hogy valaki csak alkalmi jelleggel, esküvőre, szalagavatóra kéri, de a vendégek többsége visszajár.
Így lesz szép (Fotó: Orosz Ildikó)

Rasztovits Marietta sokféle hajat kipróbált már, maga vágta hazai és erdélyi hajjal is dolgozik, de a "szibériaira" esküszik, ami szerinte az egészséges környezetnek és táplálkozásnak köszönhetően kiváló minőségű. Ezt 100 kilós tételekben vásárolja. Egyébként a tulajdonosnőnek most épp nincs póthaja: "Leszedettem, mert a kicsi gyerekem folyton húzgálta."
A szomszéd helyiségben található hajkereskedésben selymes tapintású szőke, barna és fekete adagok sorakoznak, eredeti szőke nincs köztük. Itt történik a haj feldolgozása is. Tisztítják, vágják, kikerülnek belőle a sérült szálak, majd a felhelyezés módjától függően tresszelik vagy tincsezik. Régebbi módszer a hajfelvarrás, ehhez a póthajat kis szövőszékhez hasonló eszközön, a tresszpadon apránként sorba fűzik és varrógéppel összevarrják. Ezeket a sorokat öltik hozzá a fejbőrnél a saját hajból kialakított vékony fonatokhoz. Előnye, hogy olcsóbb, gyorsabb feltenni, és kevésbé roncsolja a saját hajat.

A hőillesztés újabb eljárás. Ilyenkor a póthajat előzetesen tincsezik, vagyis kis adagokban, a haj saját alkotóelemét, keratint tartalmazó, hőre lágyuló anyaggal összeragasztják, majd a tincseket a hajhoz forrasztják. A tincsek szebben eloszlathatók, ám ez drágább, munkaigényesebb, és van némi sajáthaj-veszteség is.

Mindkét eljárás drága alapanyagokat és szakértelmet igényel. A gyanúsan olcsó "sufnihajasok" a speciális cérnát simával, a keratint gyantával helyettesítik. A kontármunka nemcsak ronda, de maradandó károsodást okozhat a hajban. "Alaposan nézzétek meg, kihez mentek. Gondolom, nem akartok megkopaszodni" - rémít weboldalán egy szakember.
Paróka valódi hajból
Az emberi haj egy másik útja a parókákig vezet. E téren a valódit mára jórészt kiszorították a szintetikus anyagok. Karafiáth Orsolya íróról köztudott, hogy nyilvános szerepléseihez mindig vendéghajat visel. Vélhetően ő az ország legnagyobb parókagyűjteményének tulajdonosa, de hetvendarabos kollekciójából csak öt készült valódi hajból. Ezeket nagy becsben tartja, mégis előnyben részesíti a jó minőségű műhajakat, azokkal kevesebb a gond.
Karafiáth Orsolya a szintetikus parókára esküszik, de becsben tartja a valódit
A szintetikus parókát is speciális szerekkel kell mosni, balzsamozni, ápolni, de legalább a formázást meg lehet úszni. "Nem zavar, hogy látszik, hogy műhaj, rólam mindenki tudja, hogy parókát hordok. Ha viszont egészségi okból kellene viselnem, akkor biztos fontos lenne a természetes hatás, hogy senki ne vegye észre", mondja a költőnő, hozzátéve: előfordult, hogy hódolói saját levágott hajukat küldték el neki ajándékba.

Háromszálanként varrják

Míg egy jobb műparóka 10-40 ezer forint, addig a valódi ára 120 ezernél kezdődik, és elérheti a 250 ezret is. A parókakészítés anyag- és munkaigényes szakma, nem csoda, hogy kihalófélben van.

"Talán heten-nyolcan lehetünk, akik tudunk jót készíteni" - mondja a 72 éves Varga Jánosné, Marika néni, a szakma egyik utolsó, legendás képviselője. 1957-ben kezdte a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházban, ahol Bessenyei Ferenc, Major Tamás, Básti Lajos, Tordai Teri haját formázta. A póthajak és parókák akkor még kizárólag valódi hajból készültek. Később a Vígbe és a Gyerekszínházba került, de rendszeresen filmezett is, többek közt az Utazás a koponyám körül, a Gyula vitéz télen-nyáron és A Tenkes kapitánya fodrászaként. Egyébként sokszereplős filmeknél "minden színházast mozgósítottak bajuszt ragasztani".
Varga Jánosné, Marika néni az egyik utolsó, valódi hajjal dolgozó parókakészítő (Fotó: Orosz Ildikó)
Az egyedi parókát mindig a megrendelő igényeinek és adottságainak megfelelően, méretvétel után készítik el.  A natúr hajat mossák, osztályozzák, méretre vágják, festeni nem szoktak, legfeljebb szőkítenek. A belső részt bőrbarát neccből, cérnából varrják, a tüllalapra speciális tűvel, háromszálanként csomózzák rá a hajat 4-7 nap alatt. Fejtetőre való a női pepi és férfi párja, a tupé. Ez utóbbi az egyik legnagyobb kihívás, mert a pótlást észrevétlenül kell a férfi vendég saját, rövid hajához igazítani.

Marika néni a szükséges hajat maga vágja vagy a Hargitáról hozatja, most éppen 3 kilogrammot vár postán. Embere az erdélyi falvakat járva fodrászatoktól és magánszemélyektől szerzi be az alapanyagot. Míg hajhosszabbításhoz legalább 40 centis haj kell, és egy fürtből több ember pótlására is futja, addig a parókakészítéshez már 20 centis hajat is tudnak használni, viszont több fejről származó hajra van szükség.

Marika néni első szalonja a Bródy Sándor utcában nyílt, majd a Rákóczi útra költözött. Volt, hogy egyszerre 30 tanulóval is foglalkozott, köztük fogyatékkal élőkkel is - mint mondja: "nagyon ügyes kezük van". Február elsején adta át az immár hajhosszabbítással is foglalkozó üzletet, nehezére esett bejárni. De nem hagyja abba, Pozsonyi úti lakásában Mirjam néven folytatja az ipart - már alig várja, hogy kipakolja a dobozait, szerszámait. A részmunkákat ma már a tanítványaira bízza, de a méretvételt, a próbát és a frizura végső kialakítását továbbra sem adja ki a kezéből.

Ügyfelei leginkább egészségi vagy vallási okból viselnek parókát. Rászorulóknak kedvezményt ad, és évek óta ingyen készít parókákat a Tűzoltó Utcai Gyermekklinika daganatos betegeinek. "Előfordult, hogy elkezdtem méretet venni. Kijöttem, bőgtem egyet, aztán visszamentem folytatni."

Nehezen engedi meg, hogy leírjuk, Marika néni Garas Dezső húga. "Nem akarom nagydobra verni. Nagyon szerettük egymást, ott, azon a képen is az ő unokái vannak. De mellette mindig kétszer annyira kellett bizonyítanom."
Orosz Ildikó
Hajadományozás 
Ha beteg gyermeknek szeretnénk felajánlani a hajunkat, akkor erre van lehetőség - bár az igény korántsem olyan nagy, mint ahogy erre különböző hirdetésekből következtetni lehet. Dr. Bakó Katalin, az Együtt A Daganatos Gyermekekért Alapítvány képviselője tájékoztatott, hogy évente néhány esetben igényelnek tőlük valódi parókát, amely adományozott hajból készül. Nyolc éve dolgoznak Varga Jánosnéval, aki ingyen készíti a gyerekeknek a műhajnál jóval kellemesebb, természetesebb valódi parókákat. A budai Tincses Sziget Gyermekfodrászat adományozási programja keretében levágott hajból a Gyermekrák Alapítványon keresztül a Rákóczi úti Vendéghaj készít parókát. Sajnos egyre többen vannak, akik azt hirdetik magukról, hogy a hajat beteg gyerekekhez juttatják el, de valójában pénzért értékesítik.
A vágy tárgya 
"Mihelyt hazaértem, látnom és becéznem kellett. Ugyanazzal a reszketéssel fordítottam meg a szekrényajtó kulcsát, amellyel szerelmese ajtaján nyit be az ember. A kezemet és a szívemet bódult, furcsa, szüntelen érzéki vágy remegtette, hogy ujjaimat megfürösszem a halott hajszálak simogató patakjában" - írja naplójában A haj című Maupassant-novella hőse, aki érzéki szerelemre gyúl egy ismeretlen asszony levágott haja iránt. Ágyba viszi, az utcán sétáltatja, a színházban maga mellé ülteti a szőke fürtöket. A hajfetisizmus e korai lélektani ábrázolása is bizonyítja, hogy a dús haj mindig a nőiesség és a csábítás szimbóluma volt. Nem véletlen, hogy az ortodox zsidó nők férjhez menéskor levágatják a hajukat, és parókát viselnek, a muszlim nők fátyollal, az apácák főkötővel takarják el a hajukat, a paraszti világban pedig addig maradt valaki hajadon, míg be nem kötötték a fejét.
Orosz Ildikó

A cikk szerkesztett változata a Magyar Narancsban jelent meg Fejtől fejig címmel (2014/9.)
Kép: Orosz Ildikó (1, 3, 5), YouTube: Kicsi Lili trailer (4), tirulmalaphotos.com (2)

2016. május 2., hétfő

Vidám bányászok – Szakestély habfürdővel

A bányászok szakestélye kétszáz éves tradíciókra visszanyúló, rendszerint zárt körű ceremónia. Abban a szerencsében volt részem, hogy meghívást kaptam a hazai bányász szakma elitjének estjére és megírhattam, amit ott láttam. Röviden: öregfiús dévajságot és bányászromantikát.


"Nem látjátok kint a keresztet?" - tessékelnek ki őszinte felháborodással a Columbus utcai épület díszterméből a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal (MBFH) munkatársai. Pironkodva vesszük tudomásul, hogy az ajtóban lógó fakereszt a bányákban a sújtólég jele, ahol ilyet látunk, oda belépni életveszélyes és tilos. Maradunk hát az előcsarnokban, ahol fekete díszegyenruhába öltözött társaság gyülekezik. Mindenki magához veszi a számára kirendelt mázas söröskorsót, egy kisebb krampampulis kriglit és a bőrgyűrűvel összefogott "invitáló czédulát". Általános vélemény, hogy a mai este kellékei különösen jól sikerültek, ami fontos szempont, hiszen a költségeket a résztvevők adják össze, és minden alkalommal más korsó dukál.
Az asztaloknál hatvan férfi és öt nő. Bányamérnökök, fővárosi és vidéki bányakapitányok, vállalkozók, geológusok, a gazdasági minisztérium és a Magyar Energiahivatal tisztségviselői. De ma este félreteszik világi rangjukat, még a szilárd ásványosok és az olajosok közti ellentét is elsimul. A szakestélyek alapelve, hogy az "isteni fényben tündöklő dicső firmák" társaságának minden tagja egyenlő, vitának helye nincs.

A ceremónia mindenütt hasonló – ez egy lengyelországi szakestély 2008-ban. (Fotó: morgomedve.hu)

Minden nyelvbotlásnál le kell vonni a konzekvenciát
A terem elsötétül, és felcsendül a "Sza-sza-szakestély" című nóta, majd a "Nincs még nékünk elnökünk" kezdetű dal. Néhány bekiabálást követően ("Legyen az elnök egy H1N1-vírusgazda!", "Pfuj!") eldől, hogy a mai szeánsz elnöke, a "Praeses", Szabados Gábor alias Műkedvelő, az MBFH első embere lesz. Ezután a háznagy ("Major Domus") felolvassa a házirendet, elnökünk pedig beszédet rögtönöz az emberiségről, amely az idők kezdetétől elveszi a természet kincseit, megemlékezik a szakma halottjairól és Szent Borbáláról, aki a 4. század óta segíti a bányászokat.
Meggyújtják a selmeci lángot (lásd keretes írásunkat!), majd vicces beszédek következnek. A miskolci bányakapitány például érzékletes felolvasást tart egy különösen problémás ügyfél hiteles bányahatósági levelezéséből. Szót kérni kézfeltartással lehet ("Vocem preco!"), s ha valakinek megbotlik a nyelve, a Konzekvencia szerepére kijelölt személynek fenékig kell ürítenie a kupáját. Pappné Hajdú Katalin alias Viharzó Pénzosztó, az MBFH gazdasági főosztályvezetője láthatóan hozzászokott a macsó munkakörülményekhez: rutinosan lép az asztalra, hogy a magas kedvű firmák követelésére egyre sűrűbben "vonja le a konzekvenciát".
A szakestélyek formaságai a több mint kétszáz éves selmeci akadémista tradícióig nyúlnak vissza. Nincs két azonos este, de a keretek lényegében változatlanok. A tört latin és német sorokkal tarkított, a "Cantus Praeses"-ek (nótabírók) által intonált dalok egy része az egész európai bányásztársadalomban ismert, a több száz közszájon forgó darabból mára kijelölteket az asztalokra kihelyezett füzetkében is nyomon követhetjük. A szokásos korhely témák - pia, nők, vizsgák, pénztelenség - mellett kirajzolódik egy Selmecbányától Miskolcig ívelő kis magyar bányásztörténelem: "Selmec, Selmec, sáros Selmec, te vagy az oka mindennek, / Selmec, Selmec, sáros Selmec, hogy a fene egyen meg!"

Mecseki bányászok Bobála-napi hagyományőrző szakestélye 2013-ban (Fotó: pecsibanyasz.hu)

A Gáztározó Kisherceg balekavatása
A szünet után a Fuchsmajor ("balekcsősz") elővezeti a beavatásra váró balekokat, akik eredetileg elsőéves egyetemisták, most azonban egyikük történetesen az E.On Hungary Földgáz Storage igazgató-elnöke. Stephan Parthier székre állítva, nyakában egy nagy nullát ábrázoló táblával, bájos akcentussal vallja meg, hogy ő egy poros hasú senki, kinek neve háromszoros kuss (úgy hírlik, ehhez fogható csak Hernádi Zsolt balekkeresztelése volt). A tolmácslány híven fordítja a "mit tartottak a régi magyarok lóbőrben?" feladványt, de a "milyen hangja van a repülő pinaszőrnek?" kérdés átültetésébe beleizzad. Stephant végül nyakon öntik sörrel, és sikeresen átugorja a farbőrt (amely ruhadarab eredetileg a bányászok fenekét védte a sérülésektől és a hidegtől) - mostantól ő Tapír, a Gáztározó Kisherceg.
Az egyetemi padból kikopott cimborák számára egy-egy szakestély az összetartozás és a bajtársiasság kifejeződése, old boy network, öregfiús dévajsággal és bányászromantikával. Hátravan még a borból, gyümölcsökből és égetett szeszből főzött krampampuli, amelyet lángolva szervíroznak, majd a közös múltra való tekintettel felcsendül az erdészek, a kohászok s végül a bányászok himnusza: "Nem kincs után sóvárgok én, / Bányász kislányt óhajtok én!" A Vén diák dallamára aztán összekapaszkodik a társaság, a háromórás ceremónia pedig kötetlen italozásba fordul.

Selmectől Miskolcig

A bécsi udvari kamara 1735-ben Selmecbányán bányászati-kohászati iskolát létesített, amely az 1770-es évekre akadémiává fejlődött. A selmeci Bergakademie a világ első ilyen irányú felsőfokú oktatóintézménye volt, és a jeles professzorgárdának és az újszerű, kiscsoportos kohászati-kémiai laboratóriumi oktatási módszernek köszönhetően nagy nemzetközi hírnévre tett szert. A 19. század elején már jellemző volt a szakestek mostani lebonyolítási rendje, találkozhattunk a tisztségviselők és a dalok többségével. A helyszín a hallgatók törzshelye, a Schacht- (akna-) kocsma volt, a szakestélyek eredeti elnevezése, a Schachttag is erre utal. Az időközben az erdészeti tanszékkel kibővült akadémia a kiegyezéssel magyar állami intézmény lett, a magyar nyelvű oktatás bevezetésével a szakestek nyelve is magyarosodott. Az intézmény 1919-ben Sopronba települt át. Az 1950-es években a kohász és a bányász tanszék Miskolcra költözésével létrejött a Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem. A mai Miskolci Egyetem végzősei joggal tartják magukat a selmeci láng őrzőinek.
Orosz Ildikó
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2009/50). Köszönöm Kapitány Ferencnek a meghívást és az élményt.

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Archívum

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.