elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. augusztus 31., szerda

Többgenerációs retró – Tóth Krisztina: A londoni mackók Takács Mari illusztrációival

Ami felszívódhat, az felszívódik, ami szétszóródhat, szétszórattatik, legyen az legó, puzzle vagy bármilyen szeriális bizbasz. Alapvető törvényszerűség ez az emberi élet hajnalán.
Épp ezért nem valószínű, hogy tömegeknek volna meg hiánytalanul A londoni mackók 2004-es első kiadása: ez a dizájnmű ugyanis tíz művészien illusztrált füzetkéből állt, melyeket egy papírbőröndben kellett volna gyűjteni, legalábbis a rendesebbjének.
Most viszont (2014-ben) a tíz éves jubileum alkalmából új formában, egy kötetben, majd' egy tucat új verssel kiegészítve kapjuk kézhez nevezett mackókat, Virágevő Zsiráf Dezső kalandjait és a Marci-verseket.
Utóbbiak ihletője azóta bizonyára nagykamasz már, ám e lapokon, mint holmi 21. századi Lóci, örökre megmarad szerelő-matató, a konyhát mosogatólével elárasztó, nadrágját a fejére húzó óvodásnak, szállóigévé lett óhajával: "Nekem olyan porsche kéne, / ami elöl kicsit mazda!"
Takács Mari illusztrátor a többgenerációs retró jegyében régi fotókat, képeslapokat, ma is kapható lemezjátékokat emel montázsaiba. A vintázshangulatot mérsékelten groteszk képek törik meg: az etetőszékben egy háromévesre erősen hajazó malacpofa ül, a tizenötször klónozott női fejet (lásd még kisgyerekes anyuka, aki azt se tudja, hol áll a feje) különböző stílusú bajuszok díszítik Zorrótól Dalín át Boratig, ráfelelvén a svéd gyerekverseket idéző sorokra: "Amikor a mamám sminkel, / nem szereti, ha zavarják. / Belehajol a tükörbe, / összefirkálja az arcát." Elkélne még több is ebből a karcosabb, firkás humorból.
Csimota, 2013, 77 oldal, 2900 Ft
Orosz Ildikó
A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2014/9).

2016. augusztus 29., hétfő

A túlsó parton – Interjú Dani Gyöngyi vívó, paralimpikonnal

Kamaszként meg akart halni, aztán új értelmet talált az életben, és ma már boldog édesanya. Az athéni ezüstérem után, Peking előtt beszélgettem a kerekesszékes paralimpikonnal, akinek Rióban is szurkolhatunk.

Update: Rióban ezüstérmes lett a női tőrcsapat: Krajnyák Zsuzsanna, Dani Gyöngyi, Hajmási Éva, és bronzérmes a párbajtőrcsapat: Krajnyák Zsuzsanna, Dani Gyöngyi, Veres Amarilla


Dani Gyöngyi: 1991-ben kerültem kerekes székbe egy "baleset" következtében. Kamaszkori labilis lelkiállapotban, öngyilkos szándékkal leugrottam egy négyemeletes ház tetejéről. Nem jött be... Ugyanúgy átestem a depresszión, mint mindenki más, de a sport segítségével relatíve gyorsan kilábaltam belőle. Kaposvári vagyok, a baleset után felkerültem a Marczibányi térre, a Mozgássérültek Állami Intézetébe (MÁI) tanulni.
Előtte szakmunkásképzőbe jártam, de a szakmám, a fonalgyártás nem lett volna megvalósítható kerekes székben, és amúgy is kényszerpálya volt a tanulmányi eredményem miatt. A MÁI-ban ismerkedtem meg sportolókkal, akik elhívtak kosárlabdázni, teniszezni, az aulában rendszeresen pingpongoztunk. Kipróbáltam az erőemelést, a kerekes székes maratoni futást, és sok más sportot, végül 1998-ban állapodtam meg a vívásnál.
Miért akartál 16 évesen meghalni?
Úgy éreztem, hogy nem jó, ahogyan élek. Szomorúságot okoztam anyukámnak, a barátaimnak. Egyik bandától a másikig csapódtam, pia, srácok, kimaradás az iskolából. Bizonyos szempontból élveztem, hogy a banda befogad és szeret, de közben folyamatosan éreztem, hogy én igazából nem ilyen vagyok. Volt, hogy anyu elküldött egy kiló kenyérért, és két nap múlva kerültem elő. Gyomorgörccsel mentem haza, de vittem a kenyeret. Sokszor elhatároztam, hogy másnap felkelek, és minden másképp lesz. De nem tudtam kiszállni, belső kényszert éreztem, hogy folytassam azt az életmódot. Az utolsó pofon fizikailag és lelkileg is az volt, hogy megcsaltam az aktuális barátomat. Kiderült, ő megvert. Nem a verés fájt, hanem hogy igaza van. Ez volt az utolsó lökés, amiért felmentem a tetőre.
Hogyan sikerült feldolgozni a sérülést?
A nővérem a kórházban azt mondta: "Ismerek kerekes székes embereket: boldogok." Nem értettem, miről beszél. Február 18-án történt a baleset, én azt mondtam, húsvétra otthon leszek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. A kaposvári kórházból helikopterrel vittek fel Pestre, március 1-jén műtöttek. Közvetlenül előtte még azt álmodtam, hogy a műtét sikerült, én pedig rohanok a folyosón, és azt kiabálom, hogy "járok, járok!".
Valóban ez volt a műtét tétje?
Azt hittem. Senki sem mondta, hogy ez egy stabilizáló műtét. A gerincvelőm ugyanis elszakadt. Később, a rehab osztályon még azt mondták, három évem van, hogy változás álljon be az állapotomban. Ha ez nem következik be, akkor marad a kerekes szék. Hazugság volt, most már tudom, de emberséges hazugság. Könnyebb volt feldolgozni az egészet. Egy évet otthon töltöttem, anyu vitt gyógytornászhoz, akupunktúrára, minden kuruzslót végigjártunk, semmi nem használt. Közben vallásos lettem. Az imáimban kezdetben még titkon ott volt, hogy a jóisten talán segít lábra állnom. Aztán rájöttem, hogy nem az a legnagyobb csoda, ha fizikailag lábra állok, hanem az, ha kerekes székben ülve is képes vagyok valamit hordozni, és adni az embereknek.
Ehhez kapcsolódik a révésztevékenység is, amelyet sokáig műveltél. Pontosan mit jelent ez?
A révésztevékenység 1996-ban kezdődött a MÁI-ban. Az akkori igazgató, Rimóczy Rudolf találta ki, hogy lelkileg egészséges, önálló életet élő mozgássérültek segítsenek a sérültté váló embereknek. Ez hasonló a sorstársi tanácsadáshoz, de ott egy irodába mennek be a mozgássérültek. A révész viszont frissen sérült embereket keres fel, általában már a kórházban, és így segít nekik feldolgozni az új helyzetet. A révész tulajdonképpen átviszi a túlpartra azokat, akik ezt kérik. Az én nem hivatalos "révészeim" azok a kosárlabdás srácok voltak, akik először vittek el sportolni.
A baleset előtt nem sportoltál?
Szerettem a testnevelésórákat, de semmi több. A baleset után sem gondoltam versenyekre, azért kezdtem el sportolni, mert jó volt a társaság. Élveztem, hogy a kerekes szék ellenére mennyi lehetőség kínálkozik a mozgásra. Az első verseny, amelyre elhívtak, még nem hozott sikert, azonban vérszemet kaptam, éreztem, hogy ennél többre is képes vagyok. Az első érmemre két évet kellett várnom, a madridi világkupáról már bronzéremmel jöttem haza. Ezután sorra jöttek a sikerek. 2000-ben még kevés volt a tudásom, hogy kijussak Sydney-be, de Athénba már sikerült megszereznem a kvalifikációt. Egyéni tőrvívásban ezüstérmet szereztem, csapatban további két ezüsttel gazdagodtunk.
Akkor és ott mégis vesztesnek érezted magad. Miért?
Amikor kimentem, a cél a nyolc közé jutás volt, a helyszínen szembesültem azzal, hogy dobogós lehetek. Nagyon jó formában kerültem a döntőbe, úgy álltam a páston, hogy nem kaphatok tust. Elértem, hogy a csoportban összesen négy tust kaptam, azt is egy embertől, mert éppen egy kicsit leengedtem. A döntőben úgy éreztem, ide nekem az oroszlánt is. Ehhez képest kikaptam, de nagyon. A döntő hangulata teljesen leblokkolt, sosem voltam még paralimpián. Pár hónappal előtte, Madridban megnyertem egy világkupadöntőt, de az egészen más. A paralimpián tele a lelátó, szikráznak a fények, a bíró nem másfél, hanem három méterre áll, a hangját csak hangszórón keresztül lehet hallani. Minden olyan felemelő és ünnepélyes, és ez alaposan összezavart. Pedig ugyanezt a hongkongi ellenfelet Madridban még megvertem. Negyedórával a döntő után már fent álltunk a dobogón, és én úgy éreztem, hármunk közül én vagyok az egyedüli vesztes. A paralimpián le kell vívni a harmadik helyért is, tehát nálam még a bronzérmes is boldogabb lehetett. Akkor még nem tudtam örülni az ezüstnek, de utólag már a helyén tudom értékelni ezt az óriási eredményt.
Milyen várakozásokkal nézel Peking elé?
Sokkal nehezebb lesz, mint Athén. Erősödött a mezőny, főként az ázsiaiak miatt. Kemény kínai, thaiföldi ellenfelekre számítok. Nagyon boldog lennék egy éremmel, de azért ott motoszkál bennem a remény, hogy jó volna az eddigiekhez képest még előrébb lépni. 
Bizonyára neked is van polgári foglalkozásod.
Munkavállalási tanácsadóként végeztem a gödöllői Szent István Egyetemen, és október óta ilyen minőségben dolgozom a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségében (MEOSZ). Úgy érzem, ebben a munkában kiteljesedett az életem. Személyre szabott tanácsadással igyekszünk segíteni a fogyatékossággal élőket a munkavállalásban, ezenkívül nemrég belevágtunk egy nagy lehetőségeket rejtő munkaerő-piaci szolgáltatás kiépítésébe, amelynek keretében rehabilitációs menedzsereket képezünk. A MEOSZ kiterjedt érdekképviseleti szövetség, országszerte 106 egyesülete, számos tagszervezete van. Erre a bázisra építve az ország minden pontjára szeretnénk olyan rehabilitációs menedzsereket képezni, akik az adott területen támogatják az egészségkárosodott embereket a számukra megfelelő munkalehetőség megtalálásában. Önbizalmat öntenek beléjük, új álláskeresési technikákat tanítanak nekik. Az első negyven menedzser képzése most van folyamatban. A rehab menedzser nem feltétlenül fogyatékossággal élő ember, de előnyt jelent, ha maga is küzd valamilyen hendikeppel, hiszen az érintettek könnyebben elfogadják a tanácsokat egy hasonló sorsú embertől.
A Magyar Női Karrierfejlesztési Szövetségben mi a szereped?
Ez társadalmi munka. Ferenczi Andrea egy évvel ezelőtt hívott meg a "Március a fogyatékossággal élő nők hónapja" című konferenciára, amelyet akkor második alkalommal rendeztek meg. Szimpatikusak voltak a szövetség törekvései. Az idei márciusi konferencia fókuszában az olimpia és a paralimpia évére való tekintettel a sport állt. A szövetség egyik fő célja a fogyatékossággal élő nők munkaerő-piaci helyzetének javítása. Segítünk nekik az elhelyezkedésben, a cégeknek pedig abban, hogy megtalálják a számukra megfelelő munkatársakat.
Nem titok, hogy éppen az OEP-székházban beszélgetünk, ahol nem egyéni ügyben jársz el.
Több oldal bevonásával zajló tárgyalássorozatban veszünk részt, amelynek célja, hogy az OEP felvegye az aktív kerekes székeket a gyógyászati segédeszközök listájára. Az aktív székek a sztenderd székekkel szemben számos egyéni beállításra és funkcióra alkalmasak, valójában ez az a típus, amely lehetővé teszi az önálló életvitelt. Ha valóban felkerülnének a listára ezek a székek, azt jelentené, hogy alapból nagyobb támogatás járna rájuk. Ez eddig csak egyéni kérelem és elbírálás útján volt lehetséges, de az állapot mára kezelhetetlenné vált, mert gyakorlatilag mindenki, aki önálló, aktív életet akart élni, egyedi méltányosságból igényelte a támogatást.
Neked a víváshoz kell valamilyen speciális szék?
Merev vázas aktív kerekes székem van, kapaszkodóval felszerelve. Ennélfogva védekezésnél hátrahúzom magam, kitörésnél pedig előrelököm. A szék a keréknél rögzítve van a pásthoz, vívásnál nem cikázunk úgy a kerekes székkel, mint az asztaliteniszben vagy a kosárlabdában.
Április 5-én a MEOSZ és az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) sportnapot rendezett mozgássérültek számára, amelynek főszervezője voltál. Milyen célok vezettek?
Mészáros Edit ergoterapeutával közösen találtuk ki, hogy el kellene érni valahogy a sérült embereket, beleértve a vidékieket is, hogy megmutassuk, mennyiféle sportlehetőség létezik. Hegedűs Lajos, a MEOSZ elnöke támogatta az ötletet. A hangsúly a gyakorlaton volt, hiszen ez sokkal hatékonyabb, mint ha elmeséljük a dolgokat. A fő cél a fiatal, még aktivizálható réteg mozgósítása volt. Részben az a szándék is vezérelt, hogy a különböző sportágak a versenyzők, paralimpikonok bevonásával utánpótlást tudjanak toborozni, hiszen én a vívás példáján tudom, hogy ez milyen nagy gond. A franciáknál például országszerte körülbelül 80 kerekes székes vívó közül kerül ki a válogatott. Mi kisebb ország vagyunk, de akkor is siralmas, hogy aktív vívók alig tízen-tizenketten vagyunk. A sportnapon 24 sportág mutatkozott be, egyrészt a Magyar Mozgássérült Sportszövetség (MMS) hagyományos sportágai, amelyeket ki is lehetett próbálni, például az asztalitenisz, erőemelés, vívás, boccia (ejtsd: bocsa. A paralimpiákon szereplő játék: nagyobb labdákkal egy kisebbet kell eltalálni - a szerk.), gerelyhajítás, ülőröplabda. Aminek a kipróbálására nem volt mód, arról rengeteg információt lehetett szerezni, ilyen volt például az alpesi síelés, a vízisí, a vitorlázás vagy a búvárkodás. Sokan nem is gondolják, hogy még barlangászni és hegyet mászni is lehet mozgássérülten.
Milyen eredménnyel zárult a rendezvény?
Előzetesen azt az információt kaptam, hogy egy ilyen esemény maximum 60-100 embert képes megmozgatni. Ehhez képest csak a regisztrált látogatók száma majdnem kétszáz volt, és az összes résztvevőé körülbelül négyszáz. Gyógytornászok, főiskolai hallgatók is eljöttek, mert ők sem ismernek egy csomó lehetőséget. A versenysport oldaláról nézve nagy eredmény, hogy a sportágak valóban új tagokat tudtak toborozni. Szekeres Pál, az MMS elnöke szerint ezek után például négy új, vidéki egyesületben lehetne beindítani a vívást. Az egyének felől nézve viszont az a legnagyobb eredmény, hogy a résztvevők önbizalmat és bátorságot merítettek a mozgáshoz. Kaptam olyan e-mailt, amelyben valaki arról számolt be, hogy mielőtt mozgássérültté vált, nagyon szeretett úszni. Jelenleg bottal közlekedik, van valami deformitása, és mostanáig nem mert lemenni az uszodába, de ezután a nap után már be is jelentkezett. Elbőgtem magam a levélen, hiszen ezért csináltuk az egészet.
Annyi pozitív energiád van. Sosem bosszantanak olyan dolgok, mint például a törvényileg előírt akadálymentesítés hiányosságai?
Dehogynem, de úgy vagyok vele, hogy nem a rossz dolgokon kell fanyalogni, hanem ha valami jót látunk, azt elismerni. Ha ad az ember egy dicséretet, akkor utána már könnyebb hozzátenni, hogy még ezen meg azon jó volna változtatni. Szerintem így sokkal több mindent el lehet érni.


Orosz Ildikó
Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2008/16).

2016. augusztus 22., hétfő

Parazitapuccs – Szécsi Noémi: Tetűmese

Ha azt mondom, R-GO, a legtöbben már éneklik is, hogy „Ballag a katona, szájában csutora”. De volt még valami ezen a néven az 1980-as években, ami legalább olyan múlhatatlan érdemeket szerzett, mint Szikora Robi együttese. Egy kegyetlenül büdös tetűirtó szer.

Ma már sokkal kellemesebb illatú készítmények léteznek a nemkívánatos bérlők kiirtására, de a tetves gyerek továbbra is megvetés tárgya. Nem kellene, hogy így legyen, hisz a tetű a legjobb családban is felütheti a fejét, sőt eléggé el nem ítélhető módon kifejezetten szívesen költözik be a hosszú, szépen ápolt frizurába. Nem beszélve arról, hogy nagyanyáink korában még előfordult, hogy a gyerekek pénzért adták-vették a tetveket, és a szerencsés vevő pár napig megúszhatta az iskolába járást.

Épp ideje volt hát, hogy mesekönyv szülessen a tetvekről, és ki tudná ezt jobban megírni, mint a fekete humoráról ismert Szécsi Noémi. Egy ifjú serke és Mocsok bácsi, a tapasztalt tetűceleb párbeszédét olvassuk, melyben az ünnepelt parazita felidézi kalandos életét, és kioktatja a zöldfülűt a tetűség minden csínjáról-bínjáról. Amikor például Mocsok bácsi elhelyezkedik új gazdaszervezetén, egy iskolás gyerek fején, magába szívja a nagy hadvezérekről hallottakat, hogy azután világuralomra törjön: „először csak egy tetves osztály, aztán egy tetves iskola, aztán egy tetves kerület, egy tetves város…”.

Ebben a nagy alakú képeskönyvben a szöveg és P. Szathmáry István illusztrációja egyenrangú és egyformán agyament. Az alkotópáros a Mandragóra utca című kiskamaszregényben talált egymásra, és most szemlátomást élvezettel járták körül ezt a hálás témát. A végére túlságosan megszeretjük a kis serkét, és szívből sajnáljuk, amikor lesújt rá a tetűfésű. De hát ez csak mese. A valóságban egyformán utáljuk a serkéket és a tetveket, legyenek bár ízeltlábúak vagy gerincesek.

Orosz Ildikó

Kolibri, 2015, 32 oldal, 2990 Ft

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2015/48).

2016. augusztus 14., vasárnap

„Nem lehet a Himalájával kezdeni” – Interjú Fenyő D. György magyartanárral

Gyerekirodalmi események állandó résztvevője, módszertani anyagok szerzője, a Radnóti-gimnázium vezető magyartanára, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke. Az irodalomtanítás aktuális kérdéseiről, a kortárs művek használhatóságáról, kedvelt és utált kötelezőkről beszélgettünk vele.
A kétezres évek közepén a magyartanítás jelentős tartalmi, módszertani megújulásáról beszélt. Mit várt akkor, és mi valósult meg ebből?
Fenyő D. György: Ez az időszak a kompetenciaalapú Nemzeti alaptanterv térhódításának időszaka volt, amely nem tanítási tartalmakat, hanem fejlesztendő kompetenciákat nevezett meg. Egy uniós program keretében megalakult a SuliNova oktatásfejlesztési intézet, amely a szakma legkiválóbb képviselőinek bevonásával kidolgozott egy óriási áttörést jelentő, a szövegértést és a szövegalkotást fejlesztő, kompetenciaalapú programcsomagot. Ennek tartalmi koncipiálója Arató László volt, a módszertani Pethőné Nagy Csilla, a nyelvész Kálmán László. Emellett új módszerek jelentek meg, amelyek a diákok sokkal aktívabb jelenlétére, a kooperációra, a csoportmunkára, a páros munkára, a hosszú távú munkára építettek az irodalomoktatásban. Ami ebből megvalósult: létezik egy kiváló tanítási anyag, amely lényegében befagyott. Nyomtatott formában csak a program idején terjesztették, de sem pénz, sem akarat nem volt arra, hogy az iskolák széles rétegeihez eljusson. Az ötéves uniós fenntartási kötelezettség miatt még elérhető az interneten és szabadon felhasználható, de aki eddig nem ismerte meg, most már nem is nagyon fogja. A jelenlegi folyamatok nem kedveznek a módszertani megújulásnak.

Hogyan befolyásolja mindezt, hogy az idén (2013-ban) ősszel debütáló új NAT részletesen előírja, mit kell tanítani?
Az előző és a mostani kormányzat is szembesült avval, hogy nagy tömegek maradnak le az iskolában, akik nem tanulnak meg írni, olvasni, szöveget érteni. Erre a valós problémára a két kormány gyökeresen eltérő választ adott. Az előző azt mondta, tegyük viszonylag szabaddá az oktatást, minden önkormányzat, iskola, tanári közösség találja ki, hogy az ő iskolatípusának, diákjainak mi felel meg, és ahhoz igazítsa az anyagot. A mostani kormányzat szerint az lesz a felemelkedés útja, ha létrehozunk minden diák számára érvényes standardokat. Én ezt a választ teljesen elhibázottnak tartom. Az előírt standard szükségképpen nem lehet más, mint a középosztály tudása, értékrendje, amivel széles tömegek nem tudnak mit kezdeni. Közben pedig elvész az idő, a lehetőség a konkrét helyzethez való alkalmazkodás elől, amire a leginkább szükség volna.
Mekkora önállósága, választási szabadsága marad a tanároknak?
Nem a NAT fagyasztja be az oktatást, hanem az erre épülő, központosított kerettantervek, melyek részletekbe menően meghatározzák a tematikus egységeket, szerzőket, neveket, memoritereket, óraszámokat. Ehhez járul a tankönyvpiac szabályozása és az oktatásszervezés központosítása, ami így együtt minden levegőt elvesz. Minden tanár tudja, hogy amikor megkap egy osztályt, oda kell visszamennie, ahol azok a gyerekek tudásban, képességben tartanak. Egy orvos sem kezdheti a varratkiszedéssel, először diagnosztizálnia kell. Most "elvégzendő" tananyag van, méghozzá rettentő zsúfolt, és a meghirdetett 10 százalék "szabadság". Ami természetesen csak plusz 10 százalékként értelmezhető, mínuszként nem. Holott a legtöbb helyen arra lenne szükség, hogy kevesebbet, lassabban, később tanítsanak.
Mi a véleménye a konkrét tartalmakról, például bekerült a tananyagba Wass Albert és Kertész Imre.
Nem tartom kulcskérdésnek a Wass Albert-Nyirő-Szabó Dezső kontra Sorstalanság kérdését. Wass Albert végül alsóban, első-második osztályban jelenik meg meseíróként, ekkor még nincs szó a szerzőről, a gyerekek csak szövegeket tanulnak. Úgyhogy aki azt szeretné látni, hogy benne van a tananyagban, az megtalálja, aki nem, az kiválthatja egy góbé meserészlettel. Picit rossz ízű volt, ahogy a Sorstalanság bekerült, kvázi kompenzációként, mintegy nesztek!. De ezek ideológiai kérdések, nincs nagy hatásuk az irodalomoktatásra. Nagyobb baj, hogy a kortárs irodalom csak a legvégén jelenik meg, borzasztó kicsi időkerettel; vagy hogy már az 5-8. osztályban megjelennek az irodalomtörténeti megközelítés elemei, egyfajta kronológia.

Kincskereső kisködmön, Tüskevár, A kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig: híresen utált kötelezők. Miért kirobbanthatatlanok?
Abban mindenki egyetért, hogy kellenek közös szövegek, de abban már nagy eltérések vannak, hogy milyen életkorban mit és milyen részletességgel olvastassunk. A közelmúltban annyira sok változás történt, hogy a tanárok ragaszkodnak ahhoz, ami biztos, amit ők tanultak gyerekkorukban, amit a szülők is tanultak, ezért számon kérhetik tőlük, amit régóta tanítanak, amihez sok tananyag van, és van belőle hatvan példány a könyvtárban. Ez megnyugtató, rend van, béke. Érdekes módon az egészen különböző oktatáspolitikák eredménye ugyanaz, mindegyik megerősítette ezeknek a műveknek a pozícióját, ugyanis a nagyon szabadon engedett szemlélet idején a tanárok a biztonságérzet kedvéért fordultak vissza a sztenderdekhez. A jelenlegi kerettanterv megengedi, hogy A kőszívű ember fiai helyett egy másik Jókai-regényt tanítsunk. De az alapproblémát ez nem oldja meg, hanem ismét bebetonozza Jókait a hetedik osztályos tananyagba. Holott Jókai megértése olyan nyelvi tudatosságot igényel, amivel a gyerekek ebben az életkorban még nem rendelkeznek.

Itt jönnek be a képbe a kortársak.
Békés Pál - A kétbalkezes varázslóNem gondolom, hogy Jókai vagy Móra rosszabb író lenne, mint Berg Judit vagy Darvasi László, és semmiképpen sem szeretném szembeállítani a magyar irodalom ezen alkotásait. De tény, hogy egy olyan mű, amit 2013-ban írtak, hacsak nem archaizál szándékosan, akkor azon a nyelven szólal meg, amit a gyerekek ismernek. Ezekben a művekben a nyelv nem jelent eleve leküzdhetetlen akadályt. Másrészt a kortárs irodalomban a gyerekek gyakran olyan élethelyzetekkel, problémákkal, tárgyi világgal találkoznak, ami ismerős számukra, gondoljunk például Békés Pál A kétbalkezes varázslójára. Ez nem azt jelenti, hogy dobjuk ki a régi műveket, de ezek tanítását fel kell építeni, el kell oda juttatni a gyerekeket.

Az imént nem kötelező, hanem közös olvasmányokról beszélt, gondolom, nem véletlenül.
Ezek mögött a fogalmak mögött egészen másfajta szemlélet áll. A kötelező szó feltételezi, hogy egy előíró szervezet felülről megmondja, mit kell olvasni. A közös olvasmányban benne van, hogy a gyerekek olvassanak el valamit, és erről együtt tudjunk beszélni, de ez a tanár és a diák közös munkájának, az adott évnek az eredménye, benne van az osztály jelenléte. Ha, mondjuk, a piciknél már hárman imádják az osztályban a Ruminit, akkor nyugodtan lehet ez a tanár által szentesített, az órára bevitt közös olvasmány. Nagyobbaknál fontos, hogy már az olvasmánylista összeállítása is közös ügy. Nálunk a gyerekek javaslatokat tesznek, és ajánlókat írnak egymásnak, és többkörös szavazási folyamatban választjuk ki az olvasmányokat.
A kortársak közül például miket?
A mostani nyolcadikosokkal Az éhezők viadalát olvastuk, ami most nagy sláger, előtte a Pi életét. Tavaly a Vándorsólyom kisasszony gyermekeit. Jövő tavaszra megszavazták Ken Follett Katedrálisát. Ez már nem ifjúsági irodalom, hanem lektűr, de ezek közt nagy az átjárás. Természetesen egy ilyen lista nagyon eklektikus, van benne jobb és rosszabb mű, klasszikus és kortárs, Dumas-tól az Alkonyatig. De ha igaz az, hogy a gyerekeket olvasóvá szeretnénk nevelni, egyfajta kulturális nyitottságot, érdeklődést átadni, akkor ez a sokféleség hihetetlenül hasznos. Minden szöveg, legyen szépirodalom vagy lektűr, vizsgálható, mindegyiknek van egy narratív technikája, a hátterében valamilyen ideológia és így tovább. Ez persze időigényes, hiszen a kortárs irodalom gyorsan változik, bőven lehet, hogy négy év múlva más lesz a sláger. Hosszabb idő alatt azonban kiválasztódnak, kanonizálódnak a legjobb művek, ahogy például a Harry Potter.
Yann Martel: Pi életeA legtöbb helyen a középiskolákban már kizárólag felnőtt szépirodalmat olvastatnak. Miért van szükség egyáltalán ifjúsági irodalomra?
Mert nem csupa kész olvasó ül az iskolában. Az olvasót, ahogy, mondjuk, egy tájfutót is, nevelni kell. Egy kirándulást nem lehet a Himalájával kezdeni, de még a Kékessel sem, mert a gyerek megutálja az egészet. A másik, hogy a felnőtt átlagolvasó is mindenfélét olvas, mai szerzőt és régit, Agatha Christie-t és Thomas Mannt. Pláne egy posztmodern korban, amikor a kulturális rétegek nem válnak el egymástól élesen, teljesen normális, hogy különböző értékű, nyelvű és bonyolultságú műveket olvastatunk.
Egyre több szó esik arról, hogy figyelni kellene a lányok és a fiúk különböző érdeklődésére is.
A klasszikus ifjúsági irodalom zömmel fiúirodalom, gondoljunk a Verne-regényekre, Mark Twainre, az indiánregényekre, az utazós, felfedezős könyvekre. Fiúközösségben játszódik A Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig, férfias világban A kőszívű ember fiai. A lányok ezt gyakran sérelmezik. Ma már nagyon sok lányoknak is szóló mű keletkezik, amit be kell emelni, és felkínálni mint választási lehetőséget, persze nem úgy, hogy kettéosztom az osztályt. Sokszor csináltam olyat, hogy választani lehetett például az Adrian Mole titkos naplója meg a Büszkeség és balítélet közt, az előbbit zömmel a fiúk, utóbbit a lányok választották, de nem kizárólag. Az Abigél remekül helyettesítheti a hetedik-nyolcadikos regényeket, például a Légy jó mindhaláligot. Történelmi problematikájú, de lányiskolában játszódik, nagyon szeretik, megerősíti a lányokat.
Mit olvasnak a gyerekek, ha csak úgy eleresztik őket? Egy előadásában említette, hogy szeretik a jól kidolgozott, teremtett világokat és a régi történelmi korokat.
Így van. Az elmúlt néhány év tendenciája egyfajta fokozott narrációigény. Szeretném hangsúlyozni, hogy most csak azokról beszélünk, akik olvasnak, hiszen a gyerekek jó része egyáltalán nem olvas, de ez egy másik probléma. Aki viszont olvas, az szereti a hosszú történeteket, vastag könyveket, sorozatokat. A történelmi témára példa a Trónok harca, a teremtett világokra Tolkien, a Káosz-trilógia vagy Michael Ende Végtelen története, amely bonyolult narrációs szerkezetű, sokat kell rajta agyalni. Az olvasó gyerekeket nem borzasztja el ötszáz oldal, szeretik átképzelni magukat egy párhuzamos világba, és sokáig benne maradni.
Orosz Ildikó

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2013/48).

Fotó: Galló Rita

2016. augusztus 11., csütörtök

„A pénzbeli támogatás lehetőségei végesek” – Interjú Joel Bashevkin igazgatóval a pro bono tevékenységről

Milyen előnyökkel jár az üzleti szereplők számára, ha szaktudásukat ingyenesen megosztják nonprofit szervezetekkel? Miért mélyrehatóbb a pro bono szolgáltatás társadalmi haszna, mint a pénzbeli támogatásé? A legnagyobb amerikai pro bono közvetítő szervezet vezetőjével beszélgettünk. Szerzőtársam, F. Tóth András a Magyarországi Önkéntes Központok Alapítvány igazgatója.

Milyen célkitűzésekkel hozták létre a Taproot Alapítványt, és milyen eredményeket sikerült elérni az elmúlt másfél évtizedben?

Joel Bashevkin: Az Egyesült Államokban kétmillió nonprofit szervezet működik, amelyeknek óriási a felelősségük az egészséges társadalom fenntartásában, hiszen az állam nem ér el minden rászorulót. Az üzleti szféra elszívja a legkiválóbb szakembereket a szűkösebb forrású nonprofit szervezetek elől. Úgy gondoltuk, hogy a cégeknél felhalmozott tehetség és tudás egy része átcsatornázható a civilek felé. Lehetőséget akartunk teremteni, hogy a vállalatok felelősséggel megoszthassák szakértelmüket a nonprofit szervezetekkel. Célunk, hogy a folyamat idővel közvetítés nélkül is működjön: legyen magától értetődő a civilek számára az üzleti szereplőkkel való együttműködés, a cégek pedig az üzleti etika szerves részének tekintsék, hogy tudásukból visszaadnak a társadalomnak.

Az elmúlt 15 évben felmutattuk a civil és az üzleti szféra együttműködésének jó gyakorlatait. Mintegy 8 ezer önkéntes szakemberükkel a legnagyobb közvetítők vagyunk, évente sok ezer civil szervezetnek nyújtunk segítséget. Fontos szerepet játszottunk a minőségi pro bono kultúra meghonosításában marketing, HR, műszaki és egyéb területeken, beleértve a stratégiai, tervezési feladatokat is. Korábban ugyanis kizárólag jogi pro bono tevékenység létezett.

Az üzleti szereplők első kérdése, hogy nekik milyen előnyük származhat a pro bono tevékenységből.

Azok a vállalatok, amelyek fontosnak tartják a társadalmi felelősségvállalást (CSR), pontosan tudják, hogy a pénzbeli támogatás lehetőségei végesek. A pro bono az egyik legkiválóbb módja, hogy egy vállalkozás olyan értéket adjon egy nonprofit szervezetnek, amelyre annak igazán szüksége van, ezért mélyrehatóbb pozitív változásokat eredményez.

A másik az emberi erőforrás hatás: a dolgozók elkötelezettebb munkaerővé válnak, ha büszkék lehetnek cégükre, és azon keresztül a szaktudásuk egy részét a közösség javára fordíthatják. Az Egyesült Államokban óriási a munkaerő-piaci verseny, különösen a legfiatalabb, technológiai iparágakban. A millenniumi generáció tagjai erősen megválogatják a munkahelyüket, és előnyben részesítik azokat a cégeket, ahol jó érzéssel dolgozhatnak. Márpedig – és ez a harmadik előny – a társadalmi szerepvállaló cégek kimutathatóan nagyobb elismertségnek örvendenek. Az Edelman Bizalmi Barométer éves jelentései rendre kimutatják, hogy a nonprofit szereplők a közösség legbízhatóbb hangjai. Ha ők azt mondják egy vállalatról, hogy az jó, az bármilyen reklámnál hitelesebb.

A civilekkel való együttműködésből az üzleti szereplők is tanulhatnak, és ezt a tudás visszaviszik a cégükbe.

Így van, az új környezet értékes inspirációforrás, amely ösztönzi a produktivitást. A legtöbb civil szervezet elképesztően kreatív és hatékony, éppen erőforrásainak szűkössége miatt. A vállalati szereplők számára remek lehetőség e folyamatok megismerése. Vannak szép példák arra, hogy egy cég értékesítési dolgozói forrásokat teremtettek elő egy civil szervezet számára, és eközben ők maguk is jobban megismerték vásárlóikat, így a cégnél új értékesítési módszereket tudtak kipróbálni.

Magyarországon a cégek jelentős része úgy gondolja, hogy befizeti az adót és azzal minden le van tudva. Nehéz megértetni, hogy bizonyos társadalmi problémák megoldása közös ügyünk, ráadásul a CSR számtalan előnnyel jár a cég számára.

A CSR láthatóbbá teszi az adott céget, illetve márkát a közösség számára. Ma már rengeteg kezdeményezés ez alapján rangsorolja vagy díjazza a cégeket. Egy közelmúltbeli felmérés szerint az amerikaiak 86 százaléka hajlamos áttérni egy márkáról egy másikra, ha nagyjából azonos ár-érték arány mellett a másik cég társadalmi szerepvállalásáról ismert. Nem véletlen, hogy az amerikai vállalatvezetők 84 százaléka úgy látja, hogy a mérlegben is jelentkező, közvetlen haszna van a CSR tevékenységnek.

Persze fontos, hogy a vállalat megfelelően kommunikálja bizonyos ügyek üzleti elképzeléseihez való kapcsolódását. Mondok egy példát. A Hilton hotellánc magas színvonalú ügyfélszolgálatáról híres. Szerették volna azáltal is megkülönböztetni magukat, hogy ezt a szakértelmet megosztják a közösséggel, és ettől azt várták, hogy még több szállodavendég választja majd őket. Elindítottunk egy pro bono programot, amelyben ügyfélszolgálattal rendelkező nonprofit cégek vehetnek részt, akik ugyanolyan képzést kapnak ingyenesen, mint a szállodalánc saját ügyfélszolgálati munkatársai. Tehát van egy alapvető tudás, amit a vállalat széles körben megoszt azokkal a civilekkel, akiknek e tudásra szükségük van.

Önök körülbelül három éve együttműködnek a LinkedIn közösségi oldallal. Milyen lehetőségek rejlenek az online csatornákban?

A LinkedIn-nel való együttműködésünk eredményeként ma már nemcsak tudásunkat és szakértelmünket tüntethetjük fel profilunkban, hanem azt is bejelölhetjük, ha szívesen dolgoznánk pro bono, vagy vállalnánk nonprofit szervezetekben tisztséget. Ezt eddig ötmillió ember jelölte be, és a szám csaknem 200 ezerrel bővül hetente. A szakemberek tehát ma már arra is használják ezt a platformot, hogy számukra fontos társadalmi ügyekről beszéljenek, ami rendkívüli módon megkönnyíti a nonprofit szervezetek számára a megfelelő személyek megtalálását és a segítségkérést.

Az emberek ma már sokkal könnyebben lépnek kapcsolatba egymással a virtuális térben, egyre több a civileket és az üzleti szereplőket összepárosító szolgáltatás. Ez helyzetbe hozhatja azokat a kisebb településeket, amelyeknek eddig nem volt hozzáférésük a nagyvárosokban koncentrálódó önkéntes szakértői munkához. Nem kis számokról van itt szó, hiszen egy közelmúltbeli felmérésünk szerint az amerikaiak egynegyede áldoz az idejéből önkéntes munkára, és a magasan képzett önkéntesség becsült értéke mintegy 15 milliárd dollár. A nonprofit szektor az amerikai GDP 11 százalékát termeli ki.

Magyarországon az egyik legnagyobb nehézség, hogy a civil szervezetek sokszor nem állnak készen az üzleti szférával való együttműködésre.

Ez mindenütt kihívás. A civilek rendkívül értékes és hatékony munkát végeznek, azonban nem feltétlenül ismerik az üzleti világ működését. Ezért ahhoz, hogy a pro bono szolgáltatások aktív és proaktív ügyfeleivé válhassanak, szükség lehet a felkészítésükre. Körülbelül öt évvel ezelőtt mi is azt éreztük a legnagyobb korlátozó tényezőnek, hogy sok üzleti szereplő ajánlja fel a segítségét, de nincs annyi civil, aki készen állna ezek befogadására. Kidolgoztunk egy képzést és egy tankönyvet, amely segítségével a nonprofit szereplők lépésről-lépésre a lehető legjobb pro bono kliensekké válhatnak.

A hosszú távú együttműködések vagy az egynapos projektek működnek jobban?

Nagyon fontos, hogy mindkét fél tudja, az adott feladathoz mennyi időre van szükség. A legrosszabb, ha egy időigényes projektet megpróbálunk néhány napba beszuszakolni, vagy széthúzunk egy egy nap alatt elvégezhető strukturális feladatot. Fel kell mérni a problémát és meg kell határozni az ahhoz szükséges képességeket és időt. A cégek jellemzően szívesebben vállalnak egynapos feladatokat, ezért első körben érdemes úgy megfogalmazni a problémát és megtervezni a megoldást, hogy az beleférjen ebbe az időkeretbe. A sikeres egynapos projektek általában nem jelentik az együttműködés végét: a kölcsönös elégedettség további, hosszú távú együttműködés alapja lehet.

Mi lehet az állam szerepe a vállalati társadalmi felelősségvállalás elterjesztésében?

Fontos, hogy az állam – a civilekkel és a vállalati szférával partnerségben – irányelveket fogalmazzon meg a közös társadalmi problémák megoldására, és ügyeljen ezek megvalósítására. Ideális esetben a kormány nem előír, hanem díjazza és helyzetbe hozza a CSR tevékenységükkel példát mutató vállalatokat.

Más esetben fontos előrelépést jelenthet a szabályozás. Indiában a közelmúltban új vállalati törvényt fogadtak el, amelynek része, hogy az országban működő cégek kötelesek éves nettó árbevételük legalább 2 százalékát CSR tevékenységekre fordítani. Ez óriási fejlődést generált, azonnal téma lett, mit is jelent ez és hogyan lehet megvalósítani. Tapasztalataink alapján mi szinte biztosak vagyunk abban, hogy az egyetlen vállalati önkéntességi forma, amellyel elérhető a 2 százalékos cél, az a pro bono tevékenység.

Mit tanácsolna egy olyan országnak, mint Magyarország, ahol gyerekcipőben jár a pro bono kultúra?

Azoknak a vállalatoknak, amelyeknek van már kapcsolatuk egy nonprofit szervezettel – akár pénztámogatás, akár kisebb projektek formájában –, érdemes ezt a kapcsolatot elmélyíteniük: jobban megismerni a szervezet munkáját és szükségleteit, és ez alapján a partnerség új formáit elindítani.

A nonprofit szervezeteknek pedig bátran ki kell állniuk, hogy elmondják, milyen programokhoz milyen támogatásra van szükségük. A vállalatok értékelik a direkt, jól körvonalazott igényeket, és szívesebben tesznek eleget ezeknek, mint az általános kéréseknek. A kisebb, rövidebb elkötelezettség az első lépés, amelynek a sikerén felbuzdulva kiépülhet a sok évre szóló pro bono szolgáltatás.

A közvetítő szervezetek elengedhetetlen szerepe, hogy pontosan felmérjék a nonprofit szervezetek projektszükségleteit, és a megfelelő szakemberhez forduljanak. A közvetítő egyfajta tanácsadója a nonprofit szektornak. Végül fontosnak tartom, hogy mindig gondoljunk a potenciális lehetőségekre. Gyakran korlátozva érezhetjük magunkat egy adott pillanatban, de csak úgy lehet előrébb lépni, ha kitűzünk egy irányt, és lépésről lépére igyekszünk közelebb kerülni hozzá.

F. Tóth András, Orosz Ildikó

Joel Bashevkin – Névjegy: 
A legnagyobb amerikai pro bono közvetítő szervezet, a Taproot Alapítvány San Franciscó-i irodájának igazgatója és nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetője. A 2001-ben létrehozott alapítvány a pro bono kultúra elterjesztésének és professzionális működtetésének zászlóshajója. Amellett, hogy összeköti a szakértelmüket adó üzleti szereplőket a nonprofit ügyfelekkel, képzéseket nyújt a civileknek, és segíti a vállalati önkéntes programok elindítását. Joel korábban harminc éven át nonprofit szervezetek munkatársa és vezető tisztviselője volt.
Orosz Ildikó

Az interjú a HVG Extra Business magazinban jelent meg (2015/3).
Fotó: LinkedIn/Joel Bashevkin


Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Archívum

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.