Egy csodálatos elme gyerekkora – Kristine Barnett: A szikra

Jacob Barnett. Érdemes ezt a nevet megjegyezni. Jake 15 éves, és a világ egyik legígéretesebb asztrofizikus-palántája, 170-es IQ-jával a köztünk élő kis Einstein. Egyetemen tanul, fizetett kutató, és egy olyan eredeti elmélet kidolgozásán munkálkodik, amelyért a hozzáértők (és nem csupán a média) szerint egyszer Nobel-díjat kaphat.

Nem volt ez mindig így. Két és fél évesen autizmussal diagnosztizálták, úgy vélték, soha nem fog beszélni, és a cipőjét sem lesz képes bekötni. Története, mint a legtöbb különleges képességekkel rendelkező savanté, alapvető kérdéseket vet fel az emberi elméről, a zsenialitás eredetéről és mibenlétéről. Míg háromévesen arra próbálták rávenni, hogy golyókat pakoljon egy dobozba, és nézzen a másik ember szemébe, addig az agya szemlátomást teljesen más dimenziókban mozgott: a fény és az idő természetéről végzett megfigyeléseket, bonyolult matematikai rendszerekben gondolkozott.

Kivált izgalmas, hogy kibontakozását egy olyan ember szemével követhetjük, aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre. A diagnózis után anyja, Kristine óriási erőfeszítéssel éri el, hogy fiának legyenek barátai, korának megfelelő közösségi élményei, focizzon, játsszon az öccseivel, és normál általános iskolában kezdhesse meg a tanulmányait. De amilyen nagy érzékenységgel követi az igényeit, be kell látnia, hogy Jake egész egyszerűen máshol tart, és nem kizárólag azok a dolgok teszik boldoggá, mint a többi gyereket. Ne vezessen hát félre az alcím - "egy anya története a zseninevelésről" -, mert itt nem egy Polgár László-féle, előre kitervelt programról van szó. Ez az indianapolisi óvónő nem a saját ambícióit plántálja gyerekébe, amikor bocsánatkérő ábrázattal beül vele az első egyetemi kurzusra.

De ez a könyv nem csak Jake-ről szól, aki képességei alapján az egy a tízmillióhoz tartományba esik. Kristine jóval többet vállal, mint amit az élet rótt rá: autista gyerekeknek tart motiváló foglalkozásokat, sportközpontot gründol, szülőközösséget épít, és minden őrültségben benne van, csak hogy felszikrázzon a hite szerint minden gyerekben ott szunnyadó szikra. Mindemellett élvezetesen ír, jó érzékkel láttatja a kitartás és a csüggedés, a dráma és a humor egymásra torlódó pillanatait.

Jake és az anyja, Christine

Jacob Barnett neve ma már brand, Kristine-nel alapítványt hoztak létre az autizmussal élőkért. Jacob célja, hogy tudását az emberiség hasznára fordítsa, de közben több fronton igyekszik megszerettetni kortársaival a matekot. Tudjuk, hogy a csodagyerekek jelentős része néhány év után eltűnik, összeroppan a rá nehezedő elvárásoktól, vagy különleges képességeiért súlyos egészségi, szociális árat kell fizetnie. Nem így Jacob. Autisztikus vonásai ma már szinte észrevétlenek: imádnivaló, kissé csodabogár kamasz, sajátos humorral - amint erről bárki meggyőződhet, aki megnézi pár évvel ezelőtti TEDx-előadását vagy FB-oldalát, ahol tök normális áhítattal fényképezkedik Stephen Hawking irodája előtt, és linkel vicces videókat. Van egy strandpapucsa, amelyhez télen-nyáron, otthon és a CBS stúdiójában is ragaszkodik. És van egy anyja, aki ragaszkodik a boldogságához. Reméljük, nagy baj nem történhet.

Fordította: Komáromy Rudolf. Európa, 2013, 400 oldal, 3290 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2014/6).

Fotó: ctwnews.ca

Tovább olvasom

Békát a falhoz – Boldizsár Ildikó: Meseterápia (könyv)

Még a magas ingerküszöbbel rendelkező hazai média is felkapta, hogy az Üveghegyen túl és az Óperencián innen, a Balaton-felvidéki Paloznakon megnyílt a világ első Meseterápia Központja. Az alapítványi pénzből festői környezetbe álmodott intézmény kilenc hónapig épült; szeptember 30-án, a magyar népmese napján – Benedek Elek születésnapján – adták át.

Ekkorra időzítették a majdan itt folyó munka szellemi alapköveként definiált Meseterápia című könyv bemutatóját is, amelyet szintén kilenc hónap alatt "hordott ki" a mágikus számokhoz láthatóan vonzódó szerző. (Update: Ez 2010-ben történt, azóta Boldizsár Ildikó kivált a paloznaki központból és saját meseterápiás központot alapított – O. I.)

Persze Boldizsár Ildikó kapcsolata a mesékkel ennél jóval régebbi keletű: több mint húsz éve kutatja, gyűjti, elemzi őket, és állítja, hogy a népmesék archaikus, a mai ember számára elfeledett, de több-kevesebb erőfeszítéssel előhívható komplex tudás hordozói. Boldizsár nevéhez számos tanulmány, iskolai olvasókönyv, díjnyertes saját mese fűződik. Legutóbb szerkesztőként jegyzett egy négyrészes mesegyűjtemény-sorozatot nőkről férfiaknak, férfiakról nőknek, anyáknak és apáknak. Most elénk teszi, ami ezekből a kötetekből hiányzott: hogy mihez is kezdhetünk az olvasottakkal.

A meseterápia a paloznaki központ unikalitása ellenére nem magyar találmány. Világszerte gyakorolják pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek és pedagógusok a pszichoterápiák kiegészítéseként az oktatásban és önismereti csoportokban. Hazánkban viszonylag ismeretlen, mert nálunk a művészetterápia (amely alá a meseterápia is tartozik) még mindig úri huncutságnak számít. Ráadásul a zene, a tánc és a képzőművészet mellett különösen háttérbe szorul a biblioterápia, az írott művek bevonása a gyógyításba. Elszigetelt példák azért vannak: nemrég az Idegen Nyelvű Könyvtár indított biblioterápiás sorozatot, a Mosoly Alapítvány pedig évek óta mesél beteg és traumát átélt gyermekeknek.

Boldizsár Ildikó tehát egyszerre vállalkozott arra, hogy lefektesse egy itthon viszonylag ismeretlen terület elméleti alapjait, és összefoglalja saját gyakorlati tapasztalatait. Az általa kidolgozott Metamorphoses Meseterápiás Módszer lényege a mesék segítségével "elvezetni az embert odáig, hogy felismerje és megvalósítsa mindazt, amire vágyik (...), és működővé tegye maga körül azt, ami nem működik". Abból kiindulva, hogy nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja, a terápia során megkeresik az adott életszituációhoz tartozó mesét, amelynek hőse ugyanazt szeretné magában kibontakoztatni, mint a páciens, de vele ellentétben nem akadt el a folyamatban. Nem közvetlen megfelelésekről van szó; a mese helyszínei belső tájak, szereplőit, konfliktusait a személyiségen belül értelmezik - nem kell ahhoz valódi mostoha és mérgezett alma, hogy üvegkoporsóban találjuk magunkat, vagy bűbáj, hogy kővé dermedjünk. Fontos, hogy a boldogságért, az egyensúlyi állapotért a mesehősöknek is keményen meg kell küzdeniük, így jó eséllyel ösztönzik a mesehallgatót/olvasót saját sorsának kézbevételére: arra, hogy végül "király(nő) lehessen a saját országában".

Érdekes pszichológiai, kultúrtörténeti, néprajzi kalandozásban lehet részünk, amennyiben sikerül felülemelkednünk azon, hogy a könyv tárgyalásmódja meglehetősen vegyes: a szakszerű tipologizálás, a tudományos igényű okfejtés bizonyos részeknél erősen metaforikus diskurzusba csap át. Áttekinthetjük a különböző közösségek rituális mesemondó alkalmait (a mesék a 19. századig felnőtt közönséghez szóltak!), a par excellence magyar ősmítosz rekonstruálására irányuló sikertelen erőfeszítéseket és hogy milyen típusú mesék milyen jellegű problémák kezelésében lehetnek sikeresek; a szerző Jungtól Marie-Louise von Franzon át V. J. Proppig megidézi a nagy meseelmélészeket (Egy ilyen volumenű munkánál, amely a laikusok érdeklődésének kielégítésén túl a referenciakönyv státuszát is ambicionálja, jól jött volna a tárgymutató, de legalább egy bibliográfia).

A művészetterápia, beleértve a meseterápiát, nem egzakt tudomány, viszont évszázadok óta létező gyakorlat: gondoljunk a Dávid királynak hárfázó Saulra vagy Seherezádéra, aki 1001 éjszakán át balzsamozta történeteivel a szerelmi bánatában túlzásba eső Sahriár király szívét. Az eredményesség nehezen mérhető és soktényezős, mások mellett függ a terapeuta személyiségétől és módszereitől is. Boldizsár Ildikó évek óta vezet egyéni és csoportos terápiákat. Elemzései és esettanulmányai segítségével újragondolhatjuk Hófehérke, a csillagszemű juhász és Csipkerózsika történetét; táltosokkal égbe, boszorkányokkal pokolra szállhatunk. Megérthetjük, miért udvariaskodik a sárkány a hőssel (- Mivel küzdjünk? Karddal-é vagy birokkal?), és elmélázhatunk azon, milyen következményekkel járhat, hogy lányok generációi nőttek fel avval a tudással, hogy a békát meg kell csókolni, hogy királyfivá váljék, holott az eredetiben a falhoz kellett vágni.

Külön figyelmet és alaposabb feldolgozást érdemel az az anyag, amelyet a szerző tíz év alatt gyűjtött össze: rendszeresen meséli befejezetlen formában A fák titkos szíve című afrikai népmesét, és kéri hallgatóit, pácienseit, hogy írjanak befejezést a történethez. Tanulságos látni, milyen megoldásokkal állnak elő a különböző korú és társadalmi helyzetű gyermekek: a teljes családban élők például hajlamosabbak jó útra téríteni, megjavítani a mesebeli hazug és mohó hiénát, míg az állami gondozott gyermekek drasztikusabb véget, gyakran pusztulást szánnak neki. A paloznaki meseközpont célkitűzése szerint kiemelten foglalkozik majd ez utóbbi csoporttal – talán új véget érhetnek az ő meséik is.

Orosz Ildikó

Magvető, 2010, 368 oldal, 3490 Ft

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2010/44.)

Tovább olvasom