elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. június 29., szerda

Jobb lator – Börtönmúzeum Sátoraljaújhelyen

Hóhérok és meggyötört viaszbábuk ma már számos kínzókamra-panoptikumban borzongatnak, a hazai büntetés-végrehajtás múzeumának azonban nem a szórakoztatás, hanem a szakszerű ismeretterjesztés a célja.
Mi köze a nyelvnek a büntetés-végrehajtáshoz? A művelt olvasó bizonyára rávágja, hogy a "nyelv börtön". Azonban létezik egy kevésbé nyilvánvaló válasz is: Sátoraljaújhely. Itt, az ország északkeleti csücskében található ugyanis két, a maga nemében páratlan múzeum: a Magyar Nyelv Múzeuma Széphalom városrészben (erről most nem lesz szó), és a Börtönmúzeum a centrumban, a városi fegyház alagsori részében.
A farkasgúzs alkalmazása szigorú büntetésnek számított
A patinás Törvényszéki Palota és Fogház az 1900-as évek elején épült, tervezője Czigler Győző, aki számos fővárosi bérpalota mellett többek közt a Gozsdu udvart, a Műegyetem több pavilonját és a Széchenyi fürdőt jegyzi. A kiállítás ötlete a budapesti királyi országos gyűjtőfogház egykori igazgatójától, Vajna Károlytól származik, aki 1906-ban nemcsak vaskos könyvet jelentetett meg a témában (Hazai régi büntetések I-II.), de rengeteg tárgyi emléket, fotót, levelet és egyéb dokumentumot is összegyűjtött. Ezt kezdetben Budapesten, a gyűjtőfogházban helyezték el, majd 1920-tól az Igazságügyi Minisztérium épületében. A második világháború után az állam nem tartott igényt a feudális relikviákra, a megcsappant gyűjtemény előbb raktárba, majd a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumba került.
A kiállítás 2007 óta látható Sátoraljaújhelyen, kialakításában részt vettek a helyi elítéltek - többnyire súlyos, erőszakos cselekmények elkövetői. A tárlat Az év múzeuma pályázaton a "hatásvadászmentes kiállítás létrehozásáért" nyert oklevelet: a hangsúly ugyanis nem az attrakción, hanem a tudományos rendszerezésen van. Sőt, amint az a beharangozóból kiderül, a célok közt a bűnmegelőzés és a normakövetés előmozdítása is szerepel.
A maszkokat azért alkalmazták, hogy a fogvatartottak a magánzárkán kívül se láthassák egymást
Ennek szellemében lépünk be a lipótvári fegyintézetből származó vaskapun. Az első nagyobb teremben a büntetés-végrehajtás története bontakozik ki szöveges-képes molinókon, olyan részletességgel, amiből csak szemezgetni lehet - különösen, ha néhány érdeklődő, ám fegyelmezetlen kiskorúval érkezünk. Kínvallatás Magyarországon - legalábbis hivatalosan - a 18. század végéig létezett: satuk, prések, ujjak, végtagok szorítása, tüzes vas, forró szurok és így tovább. A nyújtólétra a testet akár 10-15 cm-rel is meghosszabbította, minek ára a végtagok kiszakadása volt, a kínpadon tüskés hengereket (ún. spékelt nyúl) is végighúztak a meztelen testen.
Kelléktár (Fotók: Orosz Ildikó)
Korát megelőző intézmény volt a 19. század végén a közvetítő intézet. Ide azok kerülhettek, akik büntetésük nagy részét letöltötték, és "a javulásra alapos reményt" mutattak. A rabok itt mezőgazdasági munkát végeztek, enyhébb bánásmódban részesültek. Bár a módszer bevált, és szakemberek szorgalmazták az bővítését, mégsem terjedt el a két világháború között.
Említést érdemel az 1944. március 22-i sátoraljaújhelyi börtönfelkelés. Előzménye, hogy 1942-től ide hozták az ellenállókat és politikai elítélteket, akik a német megszállás után pár nappal megpróbáltak kitörni. Kis részük elmenekült a hegyekbe, többségükre megtorlás várt - ám Lindenberger Lajos ezredes megakadályozta, hogy a nácik kivégezzék őket: a humánus börtönparancsnok nevét a fegyház falán emléktábla őrzi. A háború után az elítéltek nagy tömege zúdult a börtönökre, egyes források szerint számuk 1952-ben elérte a 60 ezret, az internáltaké a 100 ezret. Szovjet mintára nyitott végrehajtási helyeket: gyárakat, üzemeket, bányákat adtak át a büntetés-végrehajtás számára.
Börtöntetkók. Jobbra: "Jobkaromal védem a hazámat"
A múzeum leglátványosabb, elegyes termében egyenruhás börtönőr- és csíkos rabfigurák, különböző bilincsfajták, raboktól elkobzott tárgyak, Rózsa Sándor körözési hirdetménye, régi betyárportrék és modern börtöntetoválások fényképei váltakoznak: "JOBKAROMAL (sic!) VÉDEM A HAZÁMAT". Az eredeti kivégző- és megszégyenítő eszközök - akasztófa, pallos, szégyentáblák, szégyenkövek, fenekelőlapát, bikacsök - mellett az elítéltek által készített kortárs tárgyakat is kiállították: a sok ezer használt gyufából összerakott hajómodell, az apró magvakból ragasztott bohócos kép a vánszorgó idő lenyomata.
A továbbiakban a rabok hétköznapjait, étkeztetését, oktatását, egészségügyi ellátását, munkavégzését ismerhetjük meg - a helyi börtönben működő Ábránd ágynemű- és fehérneműgyár mintaboltja pár utcával arrébb, a főtéren köszön vissza. Ám a sok apró betűs szöveg szétfeszíti egy kiállítás kereteit, ezek egy részét érdemes lett volna a múzeumhoz tartozó digitális archívumba száműzni.
Igazi felüdülés, amikor bepillanthatunk egy 1850-es évekbeli és egy mai cellába, gyerekeinket pedig pár percre bezárhatjuk az ún. álló sötétzárkába (képünkön jobbra). Ezt a zárkatípust az 1950-es évekig használták, azért álló, mert helyszűke miatt leguggolni sem lehetett benne. Ha a fogvatartott elájult, gyakran maradandó károsodást szenvedett.
Bár a tréfás kedvű ügyeletes fegyőr, aki egyazon helyiségben, különböző monitorokon követi egyfelől a börtönfolyosókon az elítéltek, másfelől a múzeumban a látogatók magaviseletét, egyszer-kétszer hatásosan ráijeszt unatkozó gyerekeinkre a hangosbemondón keresztül ("micsinász?!"), ám összességében múlt századi kiállítás ez, amelyből fájón hiányzik az élményszerűség, az interaktivitás, a személyes történetek rabokról, őrökről.
Jó kezdeményezés a múzeumi bolt, ahol elítéltek által készített tárgyak kaphatók, szerény számban: kerámiaedények, kézzel festett rendőrautók, pár olajfestmény, például orrszarvú vagy női akt. Ennél azonban sokkal több, a tényleges foglalkoztatásban előállított, nem pedig az elítéltek szabadidejében készített terméket kellene felvenni a kínálatba, hogy látszódjék: értelmes munka folyik a rácsok mögött, és létezik visszaút a való világba.
Orosz Ildikó
A cikk és a 3. fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2012/32).
Fotó: Orosz Ildikó

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Archívum

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.