Mi vagyunk a grund – Négy gyerek- és ifjúsági színházi előadás

A csillagszemű juhász a Bábszínházban

Ez a juhász nem az a juhász. Nem az állatok nyelvén tudó, aki a kutyájával is jobban szót ért, mint a feleségével, jól elveri hát az asszonyt, itt a vége, fuss el véle. Nem, ez a juhász abszolút jó fej, a szabadság bajnoka, aki ha valahol messze a palotában tüsszent a király, feszt nem mondja, hogy „adj’ isten egészségére, felség”. Hiába a három halálos ítélet, hiába a három csábító megvesztegetési kísérlet, parancsra nem gazsulál. Pedig készséggel megteszi ezt mindenki, akinek kedves az élete, és nem akarja elveszíteni a kuncsaftjait a parasztasszonytól az ingatlankereskedőn át a gyufaárus lányig.

Nem először adaptál a bábszínháznak népmesét Szálinger Balázs. Pár évvel ezelőtt a szintén élőszereplős Fehérlófia esetében jobban érdekelte a költészet, mint a színház; most a prózaibb szövegért cserébe feszesebb dramaturgiát kapunk. Barna Zsombor a balhés juhászgyerek szerepében gyorsan belopja magát a szívekbe, nem kis részben vagány cifraszűrének hála, amely a maga kapucnis, mélyen szembehúzott változatában egy ősmagyar pásztor és egy anarchista rapper házasítása – és ebben a hagyományt újraértelmező, friss szellemben készült az egész látvány.

Az átirat újszerűsége az autoriter király (Hannus Zoltán) jellemfejlődésében csúcsosodik: kiderül, hogy sok évvel ezelőtt ő is lánglelkű rebellisként könyökölt az aktuális uralkodó oldalába, de az évek múlásával megkérgesedett, önfejű türannosszá vált. Várjunk csak, honnan ismerős ez?

Az előadás ajánlójában kiemelik, hogy minden gyerek számára napi tapasztalat az engedelmesség kényszere, és a szabályokat felnőttként sok esetben csupán hatalmi pozíciónkkal indokoljuk. Bár e téren szülőként biztosan akad tennivalónk, nem lehet nem észrevenni a tágabb társadalmi kontextust, a rendszerdöntőből diktátorrá idült népvezér politikai áthallásait. Ez a király végül belátja, hogy tévedett, és átadja a koronát a csillagszeműnek, aki bejelenti, hogy „ez az ország megérett a változásra”. De ilyen csak a mesében van.

Budapest Bábszínház, rendezte: Markó Róbert, bemutató: 2016. október 8.

Már megint kezdik a Kolibriben

Alig 60 perc, mégis erős élmény a 10–14 éves korosztálynak és az őket napi szinten túlélni próbáló felnőtteknek. Egy olyan nehéz és képlékeny életkort ragad meg, amelyről kevés szó esik a színházban, kivált fiús szemszögből. Az igazi, nagy kamaszkor és a hivatalos gyerekkor közötti senkiföldjén járunk, ami eleve gáz, mert normális neve sincs – már az olyan szavaktól is, mint „kiskamasz”, pláne „pubi”, kiveri az embert a ragya.

A 12 év körüli Hicks az anyjával él, de most mintha mégis vissza akarna költözni hozzájuk az apja. Jó ez? Fene sem tudja. De a szokásos kérdés, hogy fiatal felnőttek játszhatnak-e hitelesen gyerekeket, ezúttal fel sem merül. Úgy tűnik, csupán rendezés és színészi játék (meg persze fizimiska) kérdése, hogy igen. Pedig most még a fizikai távolság sem segíti az illúziókeltést, hiszen mint holmi idegesítő szülő mélyen betolakodunk hőseink intim szférájába: a játéktér a pincehelyiség teljes hosszát kitölti, és körben, a falak mentén alig negyven néző foglalhat helyet.

Ahhoz képest, hogy milyen rövid a német Kirsten Fuchs darabja, meglepően sok dráma és humor fért bele. Zsizsegnek a hormonok, matekórán jönnek-mennek a message-ek, a tesitanár igazi marha, a zenetanár jó szándékú balek, és kisül, hogy a hármas számrendszer nem is olyan bonyolult. A két barátot alakító Lendváczky Zoltán és Nizsai Dániel jól hozzák a kényszeres kúlság, a kapcsolódni vágyás, az önfeledt hülyülés és a koravén bölcsesség gyorsan váltakozó pillanatait; és a lányok, Alexics Rita és Kőszegi Mária is kellően bonyolultak. Ebben a társulatban nem újdonság, de meg kell jegyezni, hogy a színészek bírják torokkal a dalokat, a dalok pedig menők.

Kolibri Pince, rendezte: Laboda Kornél, bemutató: 2016. december 3.

A Pál utcai fiúk a Vígben

Ha minden jól megy, unokáink is látni fogják, akárcsak A dzsungel könyvét vagy a Padlást. Persze akkor már nem ez lesz a szereposztás, de még emlegetni fogjuk az eredeti srácokat, Wunderlich Józsefet (Boka), Csapó Attilát (Geréb), Józan Lászlót (Áts Feri) és mindenekelőtt Vecsei Miklóst, akiben olyan hézagmentesen gittelődik Nemecsek szorongása, bátorsága és szégyene, hogy azt nemigen lehet elfelejteni.

Annyira kellett már egy előadás, ami reanimálja ezt a mindenki által ismert, a hétköznapoknak is számos szófordulatot adó, még­is nehezen megfejthető regényt, hogy az ne csupán a nagyszüleink ifjúságát idéző, nosztalgikus panoptikum és ötödik osztályos olvasónaplók kínkeserves alapanyaga legyen, hanem olyasmi, amihez ma is lehet viszonyulni. Mégpedig nemcsak azáltal, hogy a vörösingesek bőr- meg bombercuccokat hordanak, és jól tolják a mai szlenget, hanem elsősorban a szenvedélyessége által. Csoportszínház ez, amelynek láthatóan mindenki odaadja magát, és ami odakint, a való világban már annyira régen nem történik meg: a grund ügye valódi közösséggé alakítja a nézőteret.

Geszti Péternek sok éve szívügye a történet feltámasztása, megmutatkozott ez már a Nagy Könyv kampányában és a regény századik évfordulóján Nemecsekhez írt levelében is. Ha akad is egy-két kevésbé eredeti fordulata, túlnyomórészt szellemesen hányja a rímeket, néhol pedig kifejezetten költői szövegeket írt Dés László zenéjéhez. A monumentális vígszínházi szcenikához képest visszafogottabb, sokoldalúbb a díszlet – Khell Csörsz a napokban lett az év díszlettervezője –, és ezen belül elementáris hatást kelt az élő víz jelenléte. A színpad elején található medence előbb az iskolából kiszabaduló fiúk önfeledt pocsolásához asszisztál, majd itt történik a legdrámaibb pillanat, Nemecsek megfürdetése, és itt süllyed el örökre az a bizonyos einstandolt, kedvenc üveggolyó. Elő a zsebkendőkkel!

Vígszínház, rendezte: Marton László, bemutató: 2016. november 5.

Nyolckor a bárkán az RS9-ben

Ígéretesnek tűnik a német szerzésű mű, amelyet külföldön színielő­adás és könyv formájában is számos díjjal kitüntettek, és nálunk is bemutattak már vidéken. Adott három bolondos pingvin, akik folyton civakodnak, de azért jó barátok. Ám az özönvíz meghirdetésekor csak ketten kapnak beszállókártyát Noé bárkájára. Mi legyen a harmadikkal?

Persze nem hagyják magára, ezzel együtt majdnem az első felvonás végéig kell várni arra, hogy megkedveljük e burleszkbe illő, harsány triót. A második rész jobban sikerül, hálás vígjátéki helyzeteket kínál az óriás kofferben rejtegetett potyautas, és több szerepet kap a legmókásabb karakter, a dagadt, fehér Galamb. E zsémbes, mártírságra hajlamos jószág (Baksa Imre eltalált alakításában) feladata messze túlmutat az olajág beszerzésén: a teljes bárkaprojekt logisztikai vezetője, Noé jobbkeze, akinek a vállán nyugszik az özönvíztúl­élés felelőssége, beleértve, hogy az utasok ne falják föl egymást, és kitartson a zoocsemege (utóbbiból a családias hangulat jegyé­ben megkínálják a gyerekeket is a szünetben).

Kár, hogy a darab végén megjelenő Noé túlméretezett parókájában, műszakállával és napszemüvegében úgy néz ki, mintha egy Irigy Hónaljmirigy-produkcióból lépett volna elő. Azt pedig sajnos csak elképzelni lehet, hogyan hangoznának Darvas Ferenc dalai tisztán elénekelve. Máskülönben van ez olyan szórakoztató időtöltés, mint, mondjuk, egy vasárnap délelőtti istentisztelet, kivált, hogy belefér néhány szellemes eszmefuttatás az Örökkévaló mibenlétéről, akinek – mint az egyik pingvin megjegyzi – elég szegényes lehetett a fantáziája, amikor az Északi-sarkot megteremtette. A meghirdetett „családi előadás” kitétel mindazonáltal túlzás. Pont elég, ha valamelyik nagyszülő elviszi a 10 éven aluliakat.

RS9 Színház, rendezte: Koleszár Bazil Péter, bemutató: 2016. december 23.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2017/3).

Tovább olvasom

„Elég, ha mi együtt gondolkodunk” – Nemes László filozófus

Filozófiai kávéház, filozófiai tanácsadás, filozófiai praxis – új jelenségek és fogalmak, amelyek azt mutatják, hogy a filozófusok egy része igyekszik kitörni az elefántcsonttoronyból, és közelebb hozni a hétköznapi emberekhez a gondolkodás művészetét. A téma szakértőjével beszélgettünk az Ébredések Alapítványnál egy csoportfoglalkozás után.

„Üres az a filozófiai beszéd, amely nem gyógyít egyetlen emberi gyötrelmet sem. Épp, ahogy semmi haszna az orvoslásnak, ha nem űzi el a test betegségeit, a filozófiának sincs haszna, ha nem űzi el a lélek szenvedését” – így az Epikurosznak tulajdonított mondás. Hogyan változott története során a filozófia gyakorlati hasznára vonatkozó igény?

Nemes László: A filozófia eredetileg kevésbé volt tudomány, inkább egyfajta életmód, amit közösen gyakoroltak az emberek. Ezt változtatta meg alapvetően az írásbeliség megjelenése, amikor a gondolkodás egyre inkább elvonult, egyedül végzett tevékenységgé vált. Jól megragadja ezt Rodin szobra, A gondolkodó. Eszerint a gondolkodás magányos, olykor gyötrelmes tevékenység, és ilyenkor erőfeszítést teszünk a külvilág kirekesztésére, a magunkba fordulásra. A filozófia napjainkra jellemző gyakorlati fordulata visszatérés az antik gyökerekhez, amely inkább közösségi tevékenységként képzelte el a gondolkodást, elsősorban szóbeli közegben. A filozófiai praxis és a filozófiai kávéház arra tesznek kísérletet, hogyan lehetne a mai világban, amikor a könyveknek talán már nincs annyira meghatározó szerepük, fontosabbá tenni, újra kitalálni a filozófiát.

Nemes László a Debreceni Egyetemen szerzett filozófia diplomát 1998-ban, doktoriját bioetikai témában írta. 1998 és 2014 között a Debreceni Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa, jelenleg az egri Eszterházy Károly Egyetem Filozófia Tanszékén dolgozik. Fő érdeklődése: bioetika, pszichológiai etika, filozófiatörténet, etika, erkölcsi nevelés, filozófiai praxis. 2007 óta szervez nyilvános filozófiai beszélgetéseket laikusoknak. (Fotó: www.feldmarintezet.hu)

Ön a filozófiai kávéházak meghonosítója Magyarországon. Mikor és honnan indult ez a mozgalom?

Párizsból, a kávéházak városából. 1992-ben egy francia filozófus, Marc Sautet kezdett nyilvános beszélgetéseket tartani a Bastille téren lévő Café des Phares-ban. Akkora sikert aratott, hogy az ilyen összejöveteleket azóta is megrendezik ott, és közben a gyakorlat világszerte elterjedt, elsősorban Európában és Észak-Amerikában.

„A filozófiai kávéház nem alkalmi és rendszertelen okoskodás, hanem meghatározott módszereken alapuló közösségi filozófiai gyakorlat”, írja egy tanulmányában. Hogyan képzeljük ezt el?

A kávéház az európai kultúrtörténetben a viták színtere volt, ahol nézeteket ütköztetünk, érvelünk, és mindenki szóhoz jut. Ehhez a hagyományhoz kapcsolódunk még akkor is, ha történetesen nem kávéházban ülünk, hanem egy művelődési házban vagy éppen az Ébredések Alapítványnál (lásd keretes írásunkat). Választunk egy témát: általában a helyszínen kihúz valaki egy dobozból egy papír fecnit, amire föl van írva egy fogalom – barátság, béke, igazság – vagy egy rövid kérdés, idézet. Ezt kezdjük el szisztematikusan feltárni. Fontos, hogy a gondolatok egymásra épüljenek, egymás nézeteire reflektálva jöjjön létre az, amit a közösségi filozófiával foglalkozók úgy hívnak, „kérdező közösség”.

Tehát ehhez nem szükséges filozófiai előképzettség, mert nem Arisztotelész vagy Descartes tanait vitatják meg.

Nem, sőt különösebb filozófiai érdeklődés sem kell. Inkább arra való hajlandóság, hogy a szókratészi gyakorlathoz hasonlóan koncentráltan, a témánál maradva, mások véleményét tiszteletben tartva vegyünk részt a közös beszélgetésben. A filozófiai kávéház a demokrácia mikrokozmosza, amelyben mindenki szóhoz jut, tekintet nélkül a társadalmi hátterére. Leginkább a tanácskozó demokrácia eszméjéhez áll közel, hiszen nem kész véleményt hozunk magunkkal, hanem közösen (15-20-an) törekszünk egy álláspont kialakítására, még ha az nem is konszenzusos. A beszélgetések szervezője képzett filozófus, aki mederben tartja a beszélgetést, ügyel, hogy a résztvevők ne kalandozzanak el, a hangnem érvelő és kritikai maradjon.

Kérdező közösség (Fotó: Nemes László Filozófiai Kávéház nyilvános Facebook csoportja)

Ahhoz, hogy egyenrangú félként tudjunk beszélgetni, olyan témát kell választanunk, amihez nem szükséges szakértelem. A legritkább esetben kerülnek elő ismert filozófusok – ha valaki szeretne ilyet megemlíteni, az nem tiltott, de ellenjavallt. Elég, ha mi együtt gondolkodunk. A filozófiai kávéház nem az akadémiai világ felismeréseit közvetíti az emberek felé, nem tudománynépszerűsítés, hanem a gondolkodást próbálja kivinni a közösségbe, ilyen értelemben nem egy ártatlan mulatság, hanem sokkal inkább radikális filozófiai kísérlet.

Nem a Facebook az új digitális kávéház, ami a nyilvános vitát, közösségi véleménycserét illeti?

Vannak hasonlóságok a közösségi médiával, de a filozófiai kávéházban kevesebb ismerőssel találkozunk, sokkal heterogénebb a közeg, mert jó esetben nem hasonló gondolkodású emberek jönnek össze. Ezzel szemben a Facebookon nagyon erős a törzsiesülés, a véleménynyilvánítás így kórusszerűvé válik és gyakran gyűlölködéssé fajul. A kávéházban fontos a személyes jelenlét, ami az eszmecsere etikai vonatkozásaira is jótékony hatással van. Sokkal nehezebb úgy letámadni, becsmérelni valakit, ha ott ül tőlem két méterre.

És működik ez a gyakorlatban, valóban eljönnek és szót értenek egymással a különböző nézeteket vallók?

Tapasztalatom szerint igen. Amikor elkezdtem szervezni az eseményeket, az volt az egyik nagy félelmem, hogy mindenki a politikáról akar beszélni, ám meglepetésemre szinte soha nem tapasztaltam ilyet. Számomra az egyik legnagyobb tanulság éppen az, hogy az emberek ki vannak éhezve, hogy találkozzanak egymással és eszmét cseréljenek az élet egyéb kérdéseiről. És egy ilyen közegben nézetkülönbségeik ellenére is nagy tisztelettel tudnak bánni egymással.

Az Ébredések Alapítványnál mentális zavarokkal élők számára tart filozófiai kávéházat. (lásd keretes írásunkat) Miért fontos ez? Az amerikai Lou Marinoff szavaival élve, aki Plato not Prozac címmel írt könyvet a témában, mit tud Platón, amit a Prozac nem?

A filozófiai kávéházban nem számít, hogy ki milyen„diagnózissal” érkezett, mindenkire úgy tekintünk, hogy képes racionálisan gondolkodni. Ez talán evidenciának tűnhet, de egy olyan ember számára, aki évek, évtizedek óta pszichiátriai problémákkal küzd, nagyon felszabadító lehet. Fontos, hogy itt a résztvevőknek nem a problémáikról kell beszélniük, erre léteznek más fórumok; és nem betegként, hanem autonóm, érvelni képes felnőttként viszonyulnak egymáshoz. Ez a tréning arról szól, hogyan lehet a közösségi pszichiátriai rehabilitációban részt vevőknek visszaadni a könnyebb kommunikáció, a problémamegoldás és a világos gondolkodás képességét – és hogy egyáltalán szeressék az ilyen jellegű kérdések társas megvitatását.

A külvilágban működő filozófiai kávéházakkal összehasonlítva másképp működik egy ilyen alapítványi csoport?

Igazából nem. Ha nem tudnánk, hol vagyunk, kívülről észre sem lehetne venni a különbséget. Ami más, hogy itt gyakrabban vagyunk együtt, hiszen hetente találkozunk, ezért a résztvevők magja összeszokottabb és valamivel jobban ismerjük egymást. Az emberek talán sérülékenyebbek, de a részvételük a közös gondolkodásban éppen olyan, mint bármely más filozófiai kávéházban. Ha pedig az egyetemi óráimmal hasonlítom össze, akkor itt sokkal bátrabban nyilatkoznak meg az emberek, tehát mindig élénkebb, izgalmasabb beszélgetés alakul ki.

Filozófiai kávéház az Ébredések Alapítványnál Nemes László filozófiai kávéháza két éve működik heti rendszerességgel és a mentális problémával élők – ahogy az alapítványnál hívják őket: felhasználók – körében ez a legnépszerűbb foglalkozás. „Milyen a csoport?”, kérdeztem a résztvevőket az egyik foglalkozás előtt. „Nagyon jó, mert elgondolkodtat.” „A tanár úr nagyon jókat kérdez.” „Nehezek a témák, mindig nagyon elfáradok, de soha nem hagynám ki.”
Tizenketten ülünk körben, a téma az eutanázia. Győző a múlt héten elvállalta, hogy tart egy kis bevezetést, de azt mondja, „jelenlegi állapotomra és a téma nagyságára tekintettel úgy éreztem, hogy nem tudok kellőképpen felkészülni. Tanult barátom vállalta a vitaindítót”. Körbejárjuk a témát, ki-ki saját gondolatait, filmélményét, vagy éppen anyósa végstádiumos történetét eleveníti fel. Mások csendben figyelnek, nem szeretnének hozzászólni, inkább a csoportvezető Pöttöm nevű kutyáját simogatják, aki időként körbejár a teremben. Nemes László hagyja, hogy az aktívabb résztvevők egymást közt elintézzék kisebb nézeteltéréseiket („légy szíves ne szólj bele, várd meg, amíg befejezem, és is meghallgattalak az előbb”), és nem zárja le szigorúan a hivatalos másfél óra után a beszélgetést.

Az Ébredések Alapítvány udvara (A kép illusztráció. Fotó: www.nyitnikek.hu)

Miért kezdett filozófusként, egyetemi oktatóként hétköznapi emberekkel beszélgetni filozófiai kérdésekről?

Mint a többi filzófus, kezdetben én is olvastam, írtam, tanítottam, konferenciákra jártam. 2007-ben egy szemeszter erejéig obekapcsolódtam egy amerikai egyetem munkájába, és azt láttam, hogy ott sokkal többet beszélgetnek egymással a kollégák, olvasóköröket, vitaesteket szerveztek. Rájöttem, hogy ez hiányzik nekem. Először csak a munkatársaim számára, szakmai témákban kezdtem szervezkedni, és innen csak egy lépés volt, hogy ezt ki is lehet vinni az egyetem falain kívülre. Kezdetben furcsán, idegenül éreztem magamat, hiszen teljesen különböző életkorú és hátterű emberek jelentek meg, de közben nagyon üdítően is hatott; rájöttem, hogy szűkre szabott az a világ, amit addig az egyetemeken megtapasztaltam.

Az ön számára is hasznos egy-egy ilyen beszélgetés?

Néha azt mondják, hogy milyen önzetlen vagyok, hogy a szabad időmet filozófiai kávéházak szervezésével töltöm, de valójában éppen ez az, amit igazán szeretek csinálni. Mondhatnám, hogy ez egy „önző” szempont. Ha felmerül bennem egy kérdés, gyakran elhozom a csoportba, mert egészen más közösségben megbeszélni, mint otthon egyedül, a könyveket és az internetet bújva keresni a választ. Ilyenkor bekapcsolódom egy közösségbe, feladom az egyéni identitásomat. Ez egy performatív vállalkozás, egy kaland, amire soha nem lehet előre felkészülni. Ugyanakkor transzformatív, mert közben én is megváltozom. Ilyenkor úgy megyek haza, hogy milyen sok olyan új szempontot kaptam, amelyekre egyedül nem tudtam volna szert tenni.

Előfordult, hogy párhuzamosan négy helyen működött filozófiai kávéházam, a XV. kerületi Csokonai Művelődési Központban, a Napfogyatkozás Egyesülettel, az Ébredések Alapítványnál, és néha Egerben, és közben a Civil Rádiónál Grossmann Vilmossal is vezettünk filozófiai műsort. Rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba, sok témáról beszélgettünk, és azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy mindegyik megmaradt bennem. Másképp kezdtem gondolkozni, s másképp kezdtem viszonyulni a saját gondolataimhoz. Nagyon sokféle vélemény, elképzelés, perspektíva létezik, én pedig sokkal kételkedőbb és szerényebb lettem, kevésbé hiszem, hogy az a szakértelem, amivel én is rendelkezem, kizárólagos iránymutatásul szolgál az élet vagy a filozófia nagy kérdéseiben.

A gyakorlatias filozófia új keletű ága a filozófiai tanácsadás, ami iránt mostanában kezd megnövekedni az érdeklődés, keresleti és kínálati oldalon is. Mennyiben más ez, mint egy hagyományos pszichoterápia?

A filozófiai tanácsadás inkább tematikus megközelítésű. Arról a témáról beszélgetünk kétszemélyes helyzetben, ami a klienst foglalkoztatja – például nem találja az élete, a munkája, a kapcsolatai értelmét, valamilyen etikai dilemmával vagy értékrendi konfliktussal került szembe. A problémákról filozófiai megközelítésben, a fogalmakra, érvekre koncentrálva beszélgetünk, és nem a lelki tényezőkre figyelünk. Sok ember szívesen beszélne adott kérdésekről, de attól tart, hogy egy pszichológusnál lelki mechanizmusok,gyerekkori problémák kerülnek előtérbe. Részben a problémától függ, részben alkati kérdés, hogy kinek melyik válik be jobban.

Ez kicsit úgy hangzik nekem, mint a coaching.

A coaching – amellett, hogy más módszerekkel dolgozik – inkább eszközöket ad egy cél eléréséhez, míg a filozófiai tanácsadás a célokra koncentrál. Ha a célom az üzleti siker, egy coach jó szolgálatot tehet ennek elérésében. A filozófus esetleg rákérdez arra, hogy az anyagi jólét milyen szerepet tölt be az életemben, és vannak-e más lehetőségek. Ideális esetben mindenki el tudná dönteni, hogy adott problémával pszichológushoz, pszichiáterhez, vallási-pasztorális tanácsadóhoz, vagy éppen egy filozófushoz forduljon.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2016/50).

Tovább olvasom

„Nem mászkálnak szarvval” – Interjú A megfelelő ember című dokumentumfilm alkotóival

A Himmler levelezésén és naplóin alapuló, kizárólag eredeti mozgóképeket használó dokumentumfilmet a 2014-es berlini filmfesztiválon mutattak be nagy sikerrel, nálunk az izraeli filmhéten vetítették. A megfelelő ember (The Decent One/Der Anstandige) alkotóival, Vanessa Lapa rendezővel és Tomer Eliav hangmesterrel Budapesten beszélgettünk.

Az archív felvételek közt sok a ritkán látható, hétköznapi jelenet: születésnapi parti, játszadozó gyerekek, kiránduló család. Hol találták ezeket?

Vanessa Lapa: 13 ország 53 archívumából, 151 különböző forrásból gyűjtöttük. A célunk az volt, hogy a vizuális anyag alátámassza, illusztrálja vagy éppen ellentételezze a szöveget, amely Himmler naplóiból és magánlevelezéséből állt össze. Kizárólag eredeti felvételeket használtunk, rekonstrukciót és propa­gan­dafilmet nem. A forgatókönyv megírása után szembesültünk azzal, hogy kevés az olyan anyag, amelyik beleillik a koncepciónkba. Ezért nemcsak a legkülönbözőbb nemzeti archívumokban, színházakban, városházákon, egyetemeken, múzeumokban kutattunk, hanem privát családi felvételek közt is. A korabeli „home videók” jelentős részét magánarchívumokban őrzik, negatív formában.

Apa és tömeggyilkos. Himmler és a lánya, 1941. (Fotók: Realworks Ltd.)

A munka jelentős részében felcímkézetlen negatívok közt, vaktában keresgéltek?

VL: Pontosan. Az ilyen felvételeknél többnyire csak azt tudjuk, honnan származik, azt nem, hogy mi van rajta. Rengeteg anyagot hívtunk elő, és ha értékesnek bizonyult, felhasználtuk. Az is előfordult, hogy a forgatókönyvet hozzáigazítottuk egy-egy érdekes felvételhez. Nem véletlen, hogy csak a vizuális anyag felkutatása négy évet vett igénybe.

Volt olyan felvétel, ami különösen meglepte önöket?

VL: Sok volt. Az egyik legmegdöbbentőbb felfedezésünk ahhoz a naplórészlethez kapcsolódik, amelyben Gudrun Himmler (Himmler lánya – O. I.) beszámol róla, hogy családjával felkereste a dachaui koncentrációs tábort. Soha nem hittük volna, hogy találunk olyan felvételt, ahol egy német család Dachauban piknikezik. Ritkaságnak számítanak az 1943-ban Auschwitzba deportált bulgáriai zsidókat mutató felvételek, vagy az, ahol a keleti fronton, két bevetés közt szórakozó, pihenő katonákat látunk.

A film elég visszafogottan használ erőszakos képeket, bár ilyenek szép számmal léteznek a néző fejében, gondolok a haláltáborokra vagy az ukrajnai pogromokra. Szándékosan kerülte ezeket?

VL: A célunk az volt, hogy hitelesek és hűek maradjuk a szöveghez, és azt mutassuk meg, amit Himmler látott. A legdurvább eseményekről kevés eredeti mozgóképes felvétel létezik, ezek többsége rekonstrukció. Nem állt rendelkezésünkre olyan, fizikai erőszakot mutató, eredeti, archív mozgóképes felvétel, amelyet ne használtam volna. Úgy gondolom, nemigen létezik sokkolóbb jelenet annál, mint amikor Ukrajnában zsidókat belelőnek egy árokba. Ennek a felvételnek a tíz másodperce eddig is ismert volt, nekünk azonban sikerült megszereznünk a teljes, néhány perces, vágatlan felvételt, és be is mutatjuk, a repülőtől kezdve a lövéseken és az árkon át a végén a gyerekekig.

Bizonyos felvételek meglepően jó minőségűek. Milyen mérvű digitális felújítást végeztek?

Tomer Eliav (a képen jobb oldalon, balra: Vanessa Lapa rendező): A felvételek rengeteg különböző forrásból származnak, a hordozók közt van 8, 8,5, 9, 16, 35 milliméteres, u-matik kazetta és így tovább.  Ebből kellett egységes filmélményt létrehozni. Általában elmondható, hogy a 20. század eleji felvételek rosszabb minőségűek, mint a későbbi 35 mm-esek. Minden felvételen digitális felújítást végeztünk, ami azt jelenti, hogy kockánként megtisztítottuk a szennyeződéstől, penésztől, karcolásoktól. Kizárólag az idő által okozott károkat hárítottuk el.

Nagyon különleges a filmhang, a legkülönfélébb hangok és zörejek, s nagyon átélhetővé teszik a képeket.

TE: Ahogy a képek, úgy a hang tekintetében sem akartunk hagyományos dokumentumfilmet készíteni, amelyben egy narrátor némi háttérzenével végigvezet a történeten. Az archív felvételeink a gyakorlatban 90 perc némafilmet jelentettek, hiszen a korban technikai okokból nem rögzítették hangot. Pedig ha a húszas években ott állt az ember, mondjuk, egy müncheni utcán, akkor mindenfélét hallott. Úgy döntöttünk, hogy a semmiből felépítjük a képekhez tartozó hangok világát, az utcák zaját, járművek zúgását, a háttérből beszűrődő beszédfoszlányokat, kutyaugatást és minden egyebet. Azt szerettük volna, hogy a néző ne csak kívülről szemlélje az eseményeket, hanem minél inkább benne érezze magát egy-egy jelenetben.

Törekedtek a történeti hűségre?

TE: Maximálisan. Több szakértő segítette a munkánkat. Ha az archív képeken elsül egy fegyver, akkor azonosítottuk a típust, és pontosan ahhoz tartozó hangot hallunk. Amikor Himmler és felesége arról levelez, hogy Dixit márkájú autót vásárolnak, akkor ezt a gyártmányt megmutatjuk archív felvételeken, a motor hangjához pedig fél Németországot felhajtottuk egy veterán autóért.

A naplókat és a leveleket értelemsze­rűen színészek olvassák fel. De nem tudtam eldönteni, hogy archív-e a film végi poznańi beszéd, amelyben Himmler azt taglalja SS-kato­náknak, hogyan kell decens módon legyilkolni tömegeket.

VL: Himmler számtalan beszédet tartott, ezek egy részét felvették, másoknak a szövege ismert. A filmben a kontinuitás miatt egy színész alakítja Himmlert (az osztrák Thobias Moretti – O. I.), akit többkörös casting során választottunk ki, osztrák koprodukciós part­ne­rünk segítségével. A poznańi beszédnél – amelyre a cím is visszautal – a színész kezdi el mondani a beszédet, majd amikor kinyílnak a kapuk, átváltunk archívba, és Himmler saját hangjával ér véget a film.

Az önök birtokában lévő, újonnan előkerült dokumentumok 1927-től datálódnak, de a film már Himmler 1900-as születésétől indul. Idézik például a szülei leveleit, vagy tíz­éves korában írt naplóját. Milyen arányban származnak a filmszövegek az új dokumentumokból?

VL: Körülbelül 60 százalékban. A film első részének szövege más dokumentumokból származik, az 1910-es napló például a kaliforniai Stanford Egyetem archívumában van. Nem a mi gyűjteményünk része a szeretőjével folytatott levelezés vagy a beosztottjainak írt levelek, utóbbiak jó része alig három éve hozzáférhető, amikor lejárt a Kongresszusi Könyvtárban a megnyitásukhoz szükséges 70 év. A régebbről ismert és az új anyagokat úgy tettük egymás mellé, hogy kirajzoljanak egy narratívát. Az ismert dokumentumok egy részével eddig azért nem lehetett mit kezdeni, mert hiányzott a kontextus. Hiába voltak meg Marga levelei, ezek meglehetősen érdektelenek a másik oldal, Himmler válaszai nélkül.

A szöveget gyakran ellentételezik dramaturgiai és képi eszközökkel: például Himmler arról elmélkedik, hogy az elkobzott zsidó vagyon a német birodalmat illeti, majd figyelmes ajándékokat küld a feleségének, és közben gazdátlanul maradt bőröndöket látunk. Mégis, nem tartott attól, hogy ha megismerjük Himmlert mint magánembert és apát, akkor rokonszenvesebbé válik?

VL: Ő is ember volt, ez tény, és nem hiszem, hogy takargatnunk kellene. Épp az a legnagyobb veszély, és ez a film fő üzenete, hogy ezek az emberek köztünk élnek, és egyáltalán nem olyan könnyű felismerni őket, hiszen nem mászkálnak szarvval a fejükön. Meggyőződésem, hogy Himmler a saját szavaival leplezi le önmagát legjobban, és tényleg minden okot megad, hogy magánemberként is utáljuk. Emberek halomra gyilkolása után azt mondja, hogy rengeteg a munka, de azért jól alszik?! Utasítja a feleségét, hogy többé ne írja alá a fiuknak szóló leveleit úgy, hogy „anya”, mert a gyerek rossz jegyet kapott?!

Sokat kellett kutatniuk az önleleplező mondatok után?

VL: A gyűjteményünk anyaga jelentős részben repetitív, és nem túl érdekes. Célzottan kerestük az önleleplező részeket, de volt miből választani. Burkoltabb vagy nyílt formában minden harmadik oldalon kibukik a kifacsarodott, perverz gondolkodás.

Úgy nyilatkozott, hogy csak később szeretnék teljes egészében publikussá tenni a dokumentumokat. Miért nem lehet már most feltenni a netre?

VL: Folyamatosan dolgozunk vele, de itt óriási mennyiségű dokumentumról és információról van szó, amit egzakt módon fel kell dolgozni. A filmmel párhuzamosan megjelent egy könyv, amelyet szakértőink, Michael Wildt és Katrin Himmler történészek írtak (lásd keretes írásunkat – O. I.). Ők hét éve tanulmányozzák az anyagot, és még mindig nincsenek kész vele. Másfelől, a dokumentumok nagy része még nincs digitalizálva, a szöveg régi német nyelven íródott, amit át kell írni, zajlik az angol és a héber fordítás. Emellett szakemberek és tanárok bevonásával szeretnénk kidolgozni egy oktatási programot, amelynek része lenne a film és egy hozzá tartozó, a feldolgozást segítő módszertan a különböző korosztályok, iskolák, egyetemek számára. Reméljük, sikerül támogatókat szereznünk, hogy ez a világ minél több országában, több nyelven is elérhető legyen.

A felhasznált dokumentumok története

A közelmúlt egyik szenzá­ciója annak a mintegy 700 darabos, leveleket, napló­kat, fotókat és személyes dokumentumokat tartalmazó gyűjteménynek a megtalálása, amely a Die Anstän­dige/The Decent One (nem túl szerencsés fordításban: A meg­felelő ember) című film alapját jelenti. Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető, belügyminiszter, a „végső megoldás” feje privát holmiját 1945 májusában foglalták le amerikai katonák a bajorországi Gmundban álló Himmler-villában. A gyűjtemény sorsa négy évtizeden át ismeretlen. 

A nyolcvanas években Chaim Rosenthal izraeli festő, kultúrdiplomata birtokába került, de a hogyanról Rosenthal az évek során több, egymásnak ellentmondó történettel állt elő. Az biztos, hogy utóbb tel-avivi lakásában, az ágya alatt, egy bőröndben őrizte az értékes iratokat, melyek nyomasztó terhétől 2007-ben szabadult meg: a belgiumi születésű izraeli producer, televíziós szerkesztő Vanessa Lapa édesapja vette meg, állítólag jelképes összegért, hogy a lánya filmet forgathasson belőle. 

A dokumentumok hitelességét azóta több szakértő, köztük a német levéltár elnöke is kétséget kizáróan igazolta. A történészi feldolgozásban részt vesz Michael Wildt, a berlini Humboldt Egyetem professzora és Katrin Himmler, Himm­ler öccsének unokája, akik egy könyvet is megjelentettek Himmler Privat: Briefe eines Massenmörders (Himmler magánélete. Egy tömeggyilkos levelei) címmel. Idén januártól a német Die Welt magazin, amely a filmet is támogatta, nyolcrészes elemző, értelmező sorozatban hozta nyilvánosságra az anyag egy részét (jóval körültekintőbben eljárva, mint a nyolcvanas években a Stern a hamisított Hitler-naplók közlésekor). A dokumentumokat jelenleg egy izraeli bank széfjében őrzik. A kislányként apját istenítő, ma 85 éves Gudrun Himmler több megkeresés ellenére sem állt szóba az alkotókkal, ő a Stille Hilfe nevű szervezet prominenseként náci háborús bűnösök támogatásának szentelte az életét.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2014/49).
Fotók: Realworks Ltd. Vanessa Lapa és Tomer Eliav portréja a budapesti Olasz Intézetben, egy vetítés után készült.

Tovább olvasom